A csalódás elkerülhetetlen

Hogyan lendülhetünk túl a csalódásokon?

Bizonyára mindenki számára okozott már valaki vagy valami csalódást? Ilyenkor becsapottnak, cserbenhagyottnak érezzük magunkat, és mérhetetlenül dühösek vagyunk. Érthető a felháborodásunk, azonban az életben kikerülhetetlenül számtalan hasonló történéssel találkozhatunk. Ha kicsit megismerkedünk az illúzióvesztés hátterével, és kezelni tudjuk, akkor sok felesleges gyötrelemtől kímélhetjük meg magunkat.

A csalódásokkal a legnagyobb probléma, hogy minden alkalommal gyengítik a bizalmunkat. Nem csak az adott helyzet, személy vagy cég iránt, hanem úgy általánosságban. Legközelebb hasonló cipőben járva jó esetben gondosabban járunk el, rosszabb esetben teljesen elutasítóvá válunk. Utóbbi miatt veszélyesek a kiábrándulások, hisz megeshet, hogy a negatív tapasztalatunk miatt helytelen beidegződések, megítélések generálódnak bennünk. Ezáltal pedig mi magunk eshetünk el értékes lehetőségektől vagy másokat hozhatunk hátrányos helyzetbe a berögzült előítéletünk végett. Ian McDonald szerint; "Az emberek manapság először vádaskodnak, aztán teszik fel a kérdéseket."

Ne vegyük személyes támadásnak. A csalódás, bár szólhat a személyünknek is, a legtöbb esetben nem személyes. Gyakran ez csak a másik ember szegénységi bizonyítványa. Azok, akik notóriusan verik át az embereket, nem személyhez kötik a stiklijeiket. Nekik mindegy kiről van szó, ugyanúgy bánnak a kapcsolataikkal. Ha ők nem veszik magukra, nekünk sem kéne. Jellemző emberi mivoltunkra, hogy sokkal több mindent élünk meg személyes traumaként, mint ami valóban a mi lelkünkön szárad. Ezzel csak indokolatlan önbizalom romboló plusz terheket veszünk a nyakunkba. Nem érdemes terhelni lelkünket. Ám azokban a szituációkban, ahol egyszeri botlás történik, adhatunk még egy esélyt. Persze ez függ a csalódás mértékétől vagy épp a kapcsolat értékétől, de megérdemli, hogy ne írjuk le azonnal. Nem könnyű egy kérés ez, hiszen Friedrich Nietzsche is megmondta; "Nem az rendített meg engem, hogy hazudtál nekem, hanem, hogy többé nem hiszek neked." Hitünk csorbult a másik félben, de gyakoroljuk a nagylelkűség erényét, és hagyjuk neki bizonyítani, hogy méltó a bizalmunkra.

Ha valakiben csalódunk. Nekem sokat segített az a gondolat, amelyet már nem tudom mikor és hol hallottam vagy olvastam, de így szól; "nem tudunk a másik emberben csalódni." Mi az általunk róla alkotott képben csalódhatunk csupán. Az a kép pedig ezek szerint nem volt pontos. Mindössze azt tudhatjuk az emberekről, melyet láttatni engednek. Mi rendszeresen kipótoljuk ezeket az információban hiányos képeket és felállítunk a magunk ismeretei, benyomásai esetleg fantáziája alapján egy profilt. Ez azonban nem feltétlen a tényeken alapul, sokkal inkább a saját hitrendszerünkön, elfogultságunkon. Nekem nagy kő esett le a szívemről, hogy csalódás esetén ebben a képben csalódunk és nem a valódi egyénben. Nagyban elősegítette számomra, hogy ne érezzem olyan kiábrándultnak magam, és ne bosszankodjak a történtek miatt túlságosan.

Amikor mi okozunk csalódást. Ez bizony a mi egyenességünk és becsületünk kérdése. Van egy végtelenül kényelmetlen, ám kifejezetten praktikus emberi tulajdonságunk, amely segít elkerülni az ilyen helyzetet. Ez az őszinteség. Leegyszerűsíti minden viszonyunkat, legyen az üzleti, párkapcsolati, baráti. Amikor megfelelünk tetteinkben annak, amit mondunk, akkor mindenki tudja hányadán állhat velünk, így nem csapunk be senkit. Akkor jelenthetünk gondot, ha hitegetünk, mellébeszélünk, halogatunk és lódítunk. Sok esetben csak kedvesek akarunk lenni, nem megbántani másokat, ezért inkább nem vagyunk őszinték. De előbb utóbb kiderül, hogy nem mondtunk igazat és akkor senki sem mondja majd azt; "milyen kedvesen hazudott ez a fickó".

A kapcsolat helyrehozása. Mindenképp meg kell próbálni kijavítani. Ahogy Palotai Boris megfogalmazta; "Egy tévedést nem szabad sorssá rögzíteni." Rengeteg mindent orvosolni lehet. Csakis a konfliktusban szereplők hozzáállásán, érettségén múlik, valamint azon milyen kapcsolatban állunk, álltunk egymással. Ha bocsánatot tudunk kérni, ha képesek vagyunk jó irányba változni és tisztelettel viszonyulni a másik félhez, akkor minden esélyünk megvan a kapcsolat rendezésére. Ha mi vagyunk a szenvedő fél, akkor maradéktalanul meg kell tudnunk bocsátani, és a későbbiekben ezt a lezárt ügyet többé nem előhozni és felróni. Egy tiszta lapot kell nyitnunk.

Túllépni a csalódáson. Ahogy a kutyapiszkon is az utcán, hogy lehetőleg ne hagyjon nyomot rajtunk. Elle Kennedy-t idézve; "Ha az ember csalódik abban, akiben a legjobban kellene bíznia, onnantól már nem szívesen adja ki magát másoknak." De az élet megy tovább, és nekünk muszáj újra bíznunk. Ezért támogassuk meg az elengedés folyamatát. Ismerjük fel, csak magunk fölött van hatalmunk. Dönthetünk róla, hogy reagálunk a velünk történtekre. Meghatározhatjuk mekkora jelentőséget tulajdonítunk annak a kárnak, melyet megsínylettünk. Valószínűleg nehezebb helyzetbe kerültünk, de az nem segít ki, ha neheztelünk. Minél tovább rágódunk a dolgokon, annál jobban mérgezzük vele az elménket. Lépjünk túl. Könyveljük el a veszteségeinket, fizessük meg a tanulópénzt, és jusson eszünkbe egy régi sorozatból, a Surdából származó idea: " bármilyen rosszul is jártunk, kétszer olyan rosszul is járhattunk volna."

Nem elkerülhető jelenségről beszélünk, életünk során számos alkalommal belebotlunk. Jobban járunk, ha felismerjük azt az óriási előnyét, hogy letisztítja a kapcsolatainkat. Általa lemorzsolódnak azok, akik nem méltók a társaságunkra, és akiket mi sem szeretnénk a közelünkben tudni. Arra kell figyelnünk mindössze, hogy ne mi legyünk ezek a lemaradó figurák. Ernst R. Hauschka bölcs soraival élve; "A mérgelődés legyen olyan, mint a vihar, ne pedig, mint a tartós eső: tisztítsa meg a levegőt, és ne tegye tönkre a vetést."

Ha nem okozott csalódást ez a bejegyzés, akkor oszd meg másokkal is.