A diák problémás vagy az iskola?

Gondolatok az iskolarendszerünk hiányosságairól

Az iskolának legfőbb feladata nem a tudás megszerzése, hanem a tanulás megszerettetése kéne, hogy legyen. Ezzel szemben igyekszik a diákra az ismereteket ráerőszakolni. Ráadásul olyasmiket, amelyek jó része felhasználatlanul az enyészeté válik. Iskolarendszerünk egyike a legrugalmatlanabb intézményeknek. Maradi, nehézkes és bőven rászorul már a valódi reformokra, az alapoktól való újra gondolásra.

Inkább a börtön. Az oktatás többszörösen fontos alkotóeleme egy ország életének. Lényeges tényező gazdaságilag, politikailag és a társadalmilag. Sok államban azonban éves szinten többet költenek a börtönben lakók rehabilitációjára, mint az edukációra. Pedig a cellák vendégszeretetét kiváltképp a legalacsonyabb iskolai végzettségűek vagy a suliból idejekorán kimaradtak élvezik. Bőven ideje van a rendszer újrakonfigurálásának.

A nagy ismeretlen. Mert gyermekeink soha eddig nem látott globális problémákkal szembesülnek majd. Éghajlatváltozás, élelmiszer és édesvíz hiány, a természeti kincsek átértékelődése, népesség növekedés és fogyás. Olyan kihívások ezek, melyek a bolygónk történetében még nem kerültek terítékre. Most először nézünk velük szembe, és ezek megoldásához vajmi kevés lesz felmondani szóról szóra Pitagorasz-tételét.

Figyelemzavaros gyermek. Nem köti le a tanóra a nebuló figyelmét? Ez csakis a diák hibája, mert figyelemhiányos és hiperaktív, aki képtelen a fenekén ülni 45 percig. Amikor egy videót a Facebook-on pár másodperc után kikapcsolunk, mert nem találjuk elég érdekesnek, 45 percet figyelni valamire, valakire, felér egy egész élettel. Ahol a kicsengetés a temetésünket jelző harangszó. Legyen akkor a tanár hibája, aki nem képes érdekessé tenni az órát és lekötni a figyelmet. Legyen. De talán az is megfontolandó, hogy érdektelen, amit tanulni kell, és vaskalapos módon, mai szemmel nézve unalmasan zajlik az iskolai nevelés, nem a diákság nyelvén.

Elő szövet a gyártósoron. Poroszos szigorral kell a mai napig sok helyen megfelelni a követelményeknek. A rendszer sorozattermékek gyártására van kihegyezve, ahol a termék maga a tanuló. Azonos gondolatmenetű, egyen iskolások jönnek le a gyártósorról, akik olyanok, mint a beszélő játék babák. Megnyomunk rajtuk a gombot, és mindannyian ugyanazokat a bemagolt szabályokat, törvényeket, megoldási képleteket szajkózzák. Aki nem ilyen, az mehet a selejtbe. Nem véletlen, a tömeges iskoláztatás az iparikor mellékterméke, és akkor erre volt szükség. De ma már nem egészen.

A suli a vég. Durván hangzik, mégis azok, akik másként gondolkoznak, számkivetettekké válnak. Nem illenek bele abba a merev, magolós, leckefelmondós közegbe, ahol végtelen kötöttek a követelmények. És nem érzik jól magukat a közegben sem, mert a sok előnyben részesített reáltantárgy nem az ő asztaluk. Ők inkább csapongóbb lelkek, akik másban lelik örömüket, mint mondjuk a tánc vagy a rajzolás. És mivel ezeket az iskola hátrányosabb érdeklődési körként értékeli, számukra az iskola frusztráló kényszerűség csupán. Talán ez is oka, ha korán lemondanak a tanulmányokról.

Teljesítményfokozás. Biztosan csak a magasabbra tett léc hoz megfelelő eredményt? Egyre több diplomásunk lesz, több PhD-sünk. Emeljük a kritériumokat közben a diplomák értéktelenebbé válnak. Túlképzettek leszünk, mert a világ nem áll készen tömegesen a diplomások alkalmazására. A magas iskolai végzettség még nem teszi hatékonyabbá az együttműködést, önmagában nem biztosít nagyobb kreativitást, nem teszi nyitottabbá a gondolkodásunkat más területek iránt. Sőt, esetenként a kialakult önelégültség és kivagyiság miatt még hátráltatja is.

Csak semmi egyénieskedés. Az egész szisztémában az egyén tűnik el a leginkább. A személy, akihez, akiről, és akiért az oktatásnak szólnia kellene. Elismerjük a jó jegyeket és a bebiflázott tananyagot. Azaz az oktatás klónhadseregét. De hol marad a színes egyéniség, a szárnyaló fantázia, az önálló problémamegoldás, a valódi kreativitás? Idővel majd elnyomjuk őket, és mehetnek jó mélyen a szekrény aljára a kinőtt ruhaneműk és elfekvő cuccaink közé. Még ha valószínűleg nagyobb hasznát vennénk ezen képességeinknek, mint a harmadfokú egyenletek megoldásának.

Valami elindult. Ami hiányzik jelen énünkből, az a reneszánsz ember mentalitása, aki képes volt komplexen nézni a világra, és a tudomány illetve a művészet területeit összemosni. Amint tette ezt Leonardo da Vinci, aki művészként akkurátus megfigyelője volt a környezetnek az embernek. Gondoljunk csak az orvosi szemmel is pontos és részletes anatómia ábráira. A változás sosem pillanatok alatt megy végbe, pláne nem egy ekkora méretű rendszerben. Már fellelhetők kezdeményezések, például ahol a tudomány és a művészet összefogva közös erővel dolgozik. Egymás erősségeit felhasználó kutatások, fejlesztések, találmányok, amelyek mutatják mennyire nem különböző, hanem egy tőről fakadó a gondolkodásmódunk.

Javulás és változás. Szerencsére kiegyensúlyozottabbá vált a rendszer. Míg korábban kizárólag a pénz és a társadalmi státusz döntött továbbtanulási kérdésben, ma már vannak programok, támogatások, amelyek lehetővé teszik a szerényebb körülmények közt élők részére is, hogy magasabb képzettséget szerezzenek. Ez jó, mert tered ad szélesebb rétegeknek. Még akkor is, ha az alsóbb iskolázottságú környezet nehezebben fakaszt magasabb igényeket a fiatalokban. Nagyszerű az is, hogy szaporodik a száma az alternatív tanulási lehetőségeknek, azon iskoláknak, melyek odafigyelnek az egyénre és a személyre szabott oktatásra. Ez pedig elengedhetetlen egy kreatívabb, és nyitottabb iskolarendszer formálódásához, amint erről Sir Ken Robinson is beszél előadásában. Szintén ő mondta, hogy minden tanulásnak minősül, akár intézményes keretek között, akár magán úton foglalkozunk vele, a lényeg az épülésünket szolgálja. Örömünket leljük egy varró tanfolyamban vagy egy kommunikációs tréningben? Nagyszerű, fejlődünk csak, ez a fontos. Szeressük a tanulást, szomjazzuk a tudást, és használjuk a hivatalos és az alternatív oktatási formulákat. Csak így fogadhatjuk meg Leonard Bernstein javaslatát: "A tanulás azért van, hogy rájöjjünk, mihez van különleges képességünk."

Ha tetszett ez a poszt, akkor ajánlom figyelmedbe Sir Ken Robinson oktatási szakember munkásságát, valamint a Gyereklélek Magazin korábbi számát, ahol tüzetesebben is olvashatsz a témáról. És akár megoszthatod ezt a cikket is gondolatébresztőnek.