A komfortzóna kényelme

A biztonság vagy a bizonytalanság miatt mozdulunk nehezen?

"Ahogyan a használatból kikopott vasdarab rozsdásodni tud, úgy indul romlásnak a tétlenségre kárhoztatott elme." (Leonardo Da Vinci)

Jó nekünk a felépített kis világunkban, ahol ülünk a langyos vízben, mint a nyugdíjas a termálban. Amíg nem bolygatjuk meg ezt a status quo-t, addig kellemesen érezzük magunkat. Ám ez csak féligazság. Mert gyakran érezzük, hogy belül majd szétfeszít minket valami. Nem tudjuk megmondani, talán nevesíteni sem, csak érezzük, nincs minden rendjén. Valami nem kerek. Mégsem mozdulunk? Miért nem? Keressünk választ erre, illetve nézzük meg, ha mégis felkelünk kényelmes fotelunkból a tv elől, akkor mi a jutalmunk?

Kezdjük azzal, hogy kell-e változnunk? Igenis meg nem is. Senkire sem húzhatjuk rá, hogy változzon. Ezért nem működnek azok a kapcsolatok, ahol az egyik fél meg akarja változtatni a másikat. Egyedül saját magunkat vehetjük rá erre. Csak önmagunk felett van hatalmunk. De ezzel meg az a baj, hogy alapvetően el kellene fogadnunk magunkat. Ahogy Alexander Sutherland Neill megfogalmazta; "Minden emberi lény számára létszükséglet az önmagával való elégedettség." Az örök elégedetlenek nem találnak boldogságot szinte soha, semmiben. Tehát a kiindulópont, hogy legyünk elégedettek a személyünkkel. Ne megelégedettek és önteltek, hanem csupán elégedettek. Fogadjuk el magunkat, de törekedjünk a jobbításunkra. Mert az emberiség a folyamatos fejlődésével jutott mindig előbbre a történelem során. Ez igaz az egyén boldogulására is.

De szeretjük a biztonságot. A legtöbben így vagyunk gyárilag összerakva. Erre aztán csak ráerősít a környezetünk, a felnövésünk közben a családunkból elsajátított normák, a szemléletünknek megfelelően kialakult életmodellünk. Legyen egy állásunk, egy lakásunk, egy családunk, egy kocsink, stb. Ám ez csak a látszat. Osho szerint; "Kényelmet kaphatsz a tárgyaktól - egy szép háztól, egy szép kerttől, egy tele pénztárcától -, igen, kényelmet kaphatsz, de te ugyanaz maradsz: kényelmesen elégedetlen." A még szomorúbb az, hogy számtalanszor, nem is vagyunk boldogok azzal, amink van, csak éldegélünk, mert mások is így tesznek, és ez olyan komfortos, biztonságos. Van munkánk de nem szeretjük, van lakásunk, de nem tetszik igazán, van családunk, és ezt inkább már nem is folytatom. Az átlagosan szürke, és tétlenséggel átitatott életnél nincs bizonytalanabb. Mert érkezzék bármi, ami felborítja ezt a nyugalmat, arra nem vagyunk felkészülve. Baleset, egészségügyi probléma, kirúgás, bármi jöhet, mi tétlenek vagyunk.

Mégsem mozdulunk, ha nincs kényszer. Ez is jellemző ránk emberekre, ha nem vagyunk sarokba szorítva, akkor nem teszünk semmit. Mikor kezdünk el egészségesen táplálkozni? Amikor először ijeszt meg az orvosunk egy diagnózissal. Mikor kezdünk el teperni a párunkért? Amikor kiadja az utunkat. Egyszerű, ha a sors helyzetbe hoz, reagálunk rá. Ha nem, mi magunkat ritkán tesszük ki önkéntesen kényelmetlenségeknek. Pont azért mert kellemetlen. Jó az új cipő, meg szép, de feltöri a lábat, ellentétben a régi, jól kitaposott cipőnkkel, ami kicsit büdös, meg szakadt, de végtelen otthonos. Érdemes megfontolni T. Harv Eker tanítását; "Az emberek szívesebben viselik el a megszokott körülményeket, mint a kockázatvállalást és a jutalmazást. Érdemes felvállalni a kényelmetlen - kellemetlen helyzeteket, mert akkor fejlődik az ember, és azokból tanul. Ha tudatosan hozod magadat kellemetlen helyzetbe, idővel cserébe nagy kényelmet fogsz tudni magadnak biztosítani."

De túlzott erőfeszítést igényel. Miért erőltetném meg magam, ha így is elvagyok? Megélek, aránylag jól is érzem magam a bőrömben, akkor meg mi van? Az üresség érzete, nem hirtelen támad fel bennünk. Hosszú évek telnek el, mire a sok kis apróság összegyűlik és felébresztik bensőnkben a hiányt. Látjuk mások sikereit, eredményeit körülöttünk, mégis egyre halogatjuk, hogy mi is a tettek mezejére lépjünk. "Ráérek még, és egyébként is, én sokkal jobban meg tudom ez vagy azt csinálni, ha akarom" - gondoljuk. Egyszerre azon vesszük észre magunkat, hogy túl késő van. Az érkező lehetőségek felidézik a korábbi elvesztegetett lehetőséget. Eddig nem akartunk csinálni dolgokat, most úgy véljük, már lekéstünk róluk. Úgy érezzük elfecséreltük az időt és magunkat. Kiüresedünk, elveszítjük a reményünket. Nicholas Sparks mondta; "A legszomorúbb emberek, akikkel életemben eddig találkoztam, azok voltak, akik semmi iránt nem érdeklődtek igazán komolyan. A szenvedély és az elégedettség kéz a kézben járnak, és nélkülük minden boldogság csak átmeneti, mert semmi sincs, ami igazán tartóssá tenné." Mindenért árat fizetünk. A tétlenségért is, de az erőfeszítésekért is. Igen, fáradozással jár kilépni a komfortzónánkból, de nem mindegy mit kapunk a pénzünkért.

A jutalom, egy jobb és elégedettebb élet. Amire vágyunk, ahogy szeretnénk élni, az mind a komfortzónánkon kívül található. Mert ami azon belül van, azt már megszereztük, azért nem kell különösebben vesződnünk. Ám ami újabb dicsőséget, további sikert, elismerést, anyagi javadalmat hozhat, azért nyújtózkodnunk kell. Nem csak addig, amíg a takarónk ér. Amikor meggyőzzük magunkat, hogy lépjünk ki a komfortunkból, és kezdjünk el cselekedni, mielőtt az eredmények megérkeznének, máris jobb lesz a közérzetünk. Már attól kellemesebben érezzük magunkat, hogy csinálunk valamit, hogy megmérettetünk. Emlékezzünk Kahlil Gibran bölcs gondolatára; "A kényelem lakájként kezdi és főúrként végzi." A komfortzónánk jóleső kényelme, a semmitevés bódulata, a legnagyobb akadálya annak, hogy valóban kiteljesedett és örömteli az életünk legyen. Miénk a választás, hogy beérjük-e egy látszólagos és bizonytalan jóléttel, vagy kilépünk a megszokottból és egy igazán remek életet élhetünk.

Ha te is hajlandó vagy néha feladni a fotelod kényelmét, és tetszett ez a bejegyzés, akkor add tovább másoknak is.