A kritika árnyoldala, az elismerés varázsa

Hogyan bíráljunk és hogyan dicsérjünk?

"Elismerés nélkül éppen úgy nem élhet az ember, mint a hal víz nélkül. Az elismerés hiánya csődélmény, ami megbetegítő stresszt okoz." (Selye János)

Naponta osztjuk az észt, gyakran ész nélkül. Pedig érdemes megfontolni, hogy kinek, mit, mikor mondunk. Egy kis figyelemmel ugyanis, lényegesen javulhatnak a kapcsolataink, mind a privát, mind a szakmai életünkben.

Mondunk jót is, rosszat is, másoknak, másokról. Mivel kezdjük az elemzést? Kezdjük a rosszal. Először is, ha valakivel problémánk van, akkor azt négyszemközt közöljük vele, lehetőleg félrevonulva, nyugodt körülmények közt és higgadt lelkiállapotban. Ne essünk neki mások előtt nyilvánosan, azzal csak rontunk a helyzeten. Még ha igazunk is van, a probléma nem oldódik meg, az illető mások előtt megalázva érzi magát, és inkább azt érjük el vele, hogy védekező magatartásra kényszerül, hosszútávon pedig tovább mélyül a rossz viszonyunk vele. Ráadásul ránk sem vet jó fényt, ha belebonyolódunk egy hatalomfitogtató vitába ország-világ előtt. Sokan kedvelik ezt a klasszikus főnöki megregulázási módot, de óva intenék tőle mindenkit, mert a teljes közösségre bomlasztólag hat. Inkább tegyünk meg a megjegyzéseinket egymás közt.

Ha kritikát fogalmazunk meg, és mód van rá, akkor indítsunk valami pozitívval. Tudom, ez nehéz, amikor épp leharapnánk valakinek a fejét, azonban elengedhetetlen, mert tompítani fogja az utána következő súlyos mondatokat. Legalábbis ha szeretnénk, hogy a nézeteltérés ellenére a kapcsolatunk ne sérüljön, akkor érdemes kissé elvenni az élét a mondandónknak. Például: "Nagyszerű minőségű munkát tettél le az asztalra tegnap, kevesen csinálták volna meg ilyen lelkiismeretesen, mindössze a határidővel adódott némi probléma. Tudom, kevés idő állt a rendelkezésedre, viszont mit gondolsz, megoldható, hogy a jövőben jobban odafigyeljünk erre is?" Nem késztetjük védekezésre, lehetőséget adunk a korrigálásra, és érezhetően keressük az együttműködést, ezzel elejét véve a hasonló problémáknak.

Mi a helyzet a jó dolgokkal, a dicsérettel? Ha jogos, akkor ne fukarkodjunk vele. És ez esetben nyugodtan éljünk a nyilvánosság erejével. Méltassunk a többiek előtt, hogy minél többen részesei legyenek a történetnek. Mindenképp említsük meg azt a konkrét dolgot, amely miatt elismerünk valakit. Figyeljünk oda arra is, hogy mielőbb megtegyük az elismerést. Ne toljuk sokáig, mert lejár a szavatossága, mint a tejnek, és megsavanyodik. Kit érdekel egy múlt században jól elvégzett feladat? Vagy a múlt hónapban? Ki emlékszik már rá ebben a rohanó világban? Keserű szájízt hagy maga után, ha nem az élmény frissességében respektálunk.

A legrosszabb általánosságban dicsérni, amikor hangzatos, de tartalmilag üres frázisokat puffogtatunk, melyek már elhangzásukkor nyomtalan felhőként oszlanak széjjel. Egyszer végigültem egy alkalmazott búcsúztatását, aki egész életét annál a cégnél töltötte. A nem túl rég kinevezett magas beosztású vezető pedig, aki nem ismerhette, és nem is ismerte mélyrehatóan a hölgyet, közhelyekben méltatta a munkásságát, ami inkább kínos volt, mint ünnepélyes. Erről a kötelességéről lemondhatott volna olyasvalaki javára, aki személyessé tette volna ezt a beszédet. A hízelgést senki sem szereti, a tartalmas nagyrabecsülés viszont mindenkinek a javára válik. Aki kapja, az igyekszik továbbra is megfelelni a hallottaknak és a maximumot nyújtani. Aki hallja, érzi, olyan közegben van, ahol valódi tisztelet az eredmény jutalma. Aki adja, felemel másokat, ezáltal az ő tekintélye is növekszik. Minden résztvevő önbecsülésére jó hatást gyakorol.

Lényeges, hogy a dicséret sosem tartalmazza a "de" szócskát. Ugyanis ez az extrém rövid szó, képes felülírni az addigi pozitív bírálatot, és ellenkező hatást fejt ki. Bizonyára hallottuk már: "Jó volt, de lehetett volna szebb, nagyobb, okosabb, ügyesebb, gazdagabb..." - a megfelelő jelző szabadon behelyettesíthető. Ne romboljunk, építsünk. Ha dicsérünk, akkor dicsérjünk tisztán, nem felrázva vagy keverve. Nettó elismerés, minden más majd később.