A részrehajlás rejtélyei

Mennyire szemléljük objektívan a környezetünket?

Hisszük magunkról, hogy objektívek vagyunk, de nem. Annyi minden von a befolyása alá minket, hogy csak nagy nehézségek árán tudjuk megőrizni tárgyilagosságunkat. Ha egyáltalán sikerül. Vagy, ha teszünk érte, hogy adott témában mérsékeljük vagy megszüntessük a részrehajlásunkat.

Nicsak, ki zenél! A napokban olvastam, hogy sokáig a szimfonikus zenekarokban túlsúlyban voltak a férfi zenészek. Főként a nagyobb, erőteljesebb hangzású hangszerek forrtak össze a férfias mentalitással. Valahogy egy nő nem úgy tudott játszani az eszközökön. Például a harsona megszólaltatásához erős tüdőre van szükség, és ez bizony az erősebbik nemet igényli. Egy apróbb termetű, gyenge nő, hogyan is tudna megbirkózni ezzel? Egész addig tartotta magát ez a nézet, amíg meg nem kezdődtek a vakmeghallgatások, azaz, hogy a jelentkező egy paraván mögött játszott. Érdekes módon, ettől számítva, sokkal több női tagja lett a zenekaroknak. Azzal, hogy a bírálók nem látták a művészt, csak hallották, valóban a fülükre tudtak hagyatkozni. Korábban, amint belépett valaki a terembe nem kerülhette el a megjelenéséből fakadó előítéleteket. Egy nő, akkor is nő maradt, amikor kiválóan teljesített, ezért kevés esélye volt. A paravános megoldás eltüntette az ebben a szakmában szokványosnak számító részrehajlást.

Mitől lennénk mi mások? Hozzuk az évek alatt összepakolt cókmókjainkat magunkkal, és ezek fényében ítélkezünk, véleményezünk. Megnézünk egy profilt a Facebook-on és azonnal állást foglalunk az illető kapcsán. Meglátunk egy új munkatársat a melóban, pár percig figyeljük és lesz egy képünk róla. Skatulyák, amelyből nem könnyű kitörni. Ha nem hisszük, gondoljunk valakire, akit nem kedvelünk. Mennyit kellene tepernie ahhoz, hogy változzon a megítélésünk? Rengeteget. És talán hiábavaló is az erőfeszítése. De gondolhatunk egy olyan zenészre vagy színészre, akit sosem szerettünk, ezért a munkássága, a számai vagy a filmjei sem tetszenek. Mennyi a sansz rá, hogy valaha is általunk kedvelt művet tesz le az asztalra? Vajmi kevés. Így működnek a belső korlátaink.

Szubjektív pártatlanság. Mindent a szűrőnkön keresztül nézünk. Állítjuk, hogy mentesek vagyunk az előítéletektől, de akinek eltér az ízlése, a politikai irányultsága, a viselkedése a miénktől, azt biztosan hátrébb tesszük a sorban. A legtöbben valószínűleg előbb gyanúsítanának meg egy roma származású személyt bűncselekménnyel, mint egy nem roma származásút. Szeretjük a kényelmes dolgokat. És az nagyon kényelmes, ha a mélyen bennünk lévő társadalmi vagy személyes sztereotípiákat alkalmazzuk. Ahogy az is, hogy a hozzánk leginkább hasonló emberekkel vesszük körbe magunkat. Kevesebb a nézeteltérés, több az azonosulási lehetőség, pozitívabb a légkör. És mindez gyakran nem is biztos, hogy akaratlagos. A szimfonikus zenekarok meghallgatása során sem mondták ki egyértelműen, hiszen az diszkriminációt jelentett volna, hogy valakit azért nem vesznek fel, mert nő. Egyszerűen ez a sztenderd alakult ki, amelyet erősen áthatott a nemi megkülönböztetés. Mi is úgy vagyunk beállítva, hogy a környezetünkből felvett és alkalmazott részrehajlás narratíváját futtatjuk a fejünkben. Ahogy nagyon sok program is ezt teszi. Nem az algoritmus előítéletes, hanem azok az alkotók, informatikusok, akik a programot írják. Szinte észrevétlenül kerülnek bele a személyiségükben megtalálható előítéletek. Ezért nem pártatlanok egyes szoftverek sem.

Törődjünk bele? Semmiképp sem. Mint az elején említett példából látható, találhatunk megoldásokat. Ott az volt az előre vivő, hogy kizárták a külsőségeket, ezzel egyenrangú feltételeket teremtettek férfiak és nők között. Mi is megtehetjük, hogy ahol ez számít, ott nem vesszük figyelembe azokat a tényezőket, amelyek hajlamossá tesznek a szubjektív megítélésre. Ez akkor a leghatékonyabb, ha bizonyos információk el sem jutnak hozzánk. Amiről nem tudunk, az nem befolyásol. Az is helyes lehet, ha nem azonnal döntünk egy kérdésben. Vannak megérzések, amelyek olykor jól jönnek a villámgyors határozathozatalban, és ráadásul helyesek is. De vannak helyzetek, ahol az első bevillanó gondolatainkban főszerepet játszanak a sztereotípiák, előítéletek. Mondjuk eltűnik egy telefon vagy számítógép a cégnél és kik kerülnek elsőként gyanúba? A kisebbségi származásúak, illetve az alacsonyabb státusszal bíró kollégák. Ezek a meggyőződések árnyékot vethetnek az igazság felderítésre, hiszen bizonyos munkatársak eleve hátrányból indulnak. De vehetünk egy triviálisabb felvetést is. Valaki eltiporta a házunk elé ültetett virágot. Látjuk az autó keréknyomot és mivel az egyik szomszédunk rendszeresen oda szokott parkolni, azonnal letámadjuk. Ciki, ha később kiderül, nem is ő volt. Nem árt az elővigyázatosság.

Ha tudjuk és elfogadjuk, hogy akarva akaratlanul is befolyással bír mindaz, amit megéltünk, amiben éltünk eddig, akkor egy lépéssel közelebb kerülünk ahhoz, hogy adott esetekben kizárhassuk a bennünk munkálkodó előítéleteket. Valószínűleg soha nem lesznek az emberek egyenlők. Ahhoz túl sok tényező formálja az életeket, hogy ez megvalósuljon. De teremthetünk egyenlőbb feltételeket bárki számára, ha növelni tudjuk az objektivitásunkat. Adjon ehhez útmutatást William Paul Young gondolata: "Az, hogy ki vagy, mindig magasabb rendű annál, aminek látszol - annál, ami csak úgy tűnik, hogy van. Mihelyt elkezded valóban megismerni azt a személyt, aki - a te előítéleteid alapján - egy nagyon szép, vagy nagyon csúnya arc mögött megbújik, akkor a felszín elkezd elhalványulni, míg végül egyáltalán nem lesz jelentősége."

A cikkben említett zenekarok összetételére vonatkozó megfigyelésről többet is megtudhatsz Malcolm Gladwell Ösztönösen - A döntésről másképp című könyvében.

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor oszd meg másokkal is.
Fotó: rawpixel.com