A válás viszontagságai

Miként viseli meg a gyereket a válás?

"Hogy válás történt-e, vagy szakítás, azt úgy lehet megérezni, ahogy egy zeneműnél is pontosan érzed, hogy befejeződött-e, vagy egyszerűen csak félbehagyták." (Müller Péter)

A legtöbbünknek volt már része szakításban. De minden szakítás legrosszabbika a válás. Mire a válásig eljut egy kapcsolat, addigra mindkét fél sérül annyira, hogy a lezárás még nehezebb legyen. Akkor lenne szükség a legtöbb empátiára az érintettek irányába, amikor már teljesen kimerült a keret. A gyerek kifejezetten érzékeny pontja a történetnek. Mivel kell szembenéznie a család legkisebb tagjának? És miként segíthetünk neki ilyenkor?

Rosszból még rosszabb. A valamikori szárnyaló és varázslatos mesevilágában leledző párkapcsolat mára émelyítő pöcegödörré válik, amely már messziről is bűzlik, és nem csak közelről élhetetlen. Mert a látszatot szokás fenntartani, amíg csak lehet. De eljön a pont, amikor már nem számít a külsőség, mert annyira elviselhetetlen a közös lét. A valamikori fészek, ma már csak porfészek. Jó lenne ebben a szituációban, egy felfokozott érzelmi vihar közepette is megtartani olyan viselkedési formákat, amelyek az élet más területein működnek. Ezzel jelentősen mérsékelhetnénk a mentális károsodásokat.

Meglátni a jót. Nagyon könnyű leírni ezt a közhelyes javaslatot, de mégis mélázzunk el egy kicsit rajta. Mert korábban felfaltuk egymást a szemünkkel, most meg megzabáljuk egymás idegeit. Megszabadulhatunk egy magas stresszfaktortól, amely pokollá tette a napjainkat. Elindul egy új kezdet. Lehetőség a valódi boldogság megtalálására. Visszakapjuk a szabadságunk, és a tapasztalataink alapján újra konfigurálhatjuk az elképzelésünket a jól működő párkapcsolatról. Maradhatnak kötöttségeink, mint a megosztott gyerekfelügyelet, ezzel jut nekünk a felelősségből, jobban megbecsüljük a vele töltött időt. Amikor viszont nélküle vagyunk, akkor teljes erővel foglalkozhatunk magunk újjáépítésével.

A gyerek az igazi vesztes. Neki van a legkevesebb választása. Nem ő kérte, hogy ebbe a családba kerüljön, csak belecsöppent, de neki is végig kell mennie a procedúrán. Minél könyörtelenebb a háború, annál inkább megviseli és kimeríti érzelmileg. A gyermek sokszor csak egy dróton rángatott marionett bábu, akinek nem számít az érdeke. Bevethető manipulatív eszköz a másik fél büntetésére, bosszantására. Nem fontos mi a jó neki, mikor, hol lenne értékes programja, csak, hogy a két fél megkaparintsa a vele tölthető idejét. Határidőnaplós bejegyzéssé silányul és remek alkalmat kínál az egymásba való belekötésbe. "Megint nem hoztad haza időben", "késve jöttél érte", "elfelejtetted elvinni az edzésre" és hasonló támadási pontok. Aki keres, ilyet mindig talál. Ideális esetben az elvált szülők megbeszélhetnék, és rugalmasan kezelhetnék a felügyeletet. De általában a meg romlott viszonyt tekintetében erre kevés az esély.

Nem a gyerek a felelős. Ezt tudatosítani kell benne, és nem csupán egyszer. Az ifjú még csak tanulja az életet. Ahogy nő felfele, egyre több mindent ismer meg a környezetéből, és egyre több mindennel szembesül saját magában. Nem ért dolgokat, nem tud hova tenni érzelmeket, és a tanácstalanságában hajlamos magát hibáztatni a történtekért. A szülőknek meg kell mondani neki, hogy a család felbomlásáért nem ő a felelős. Így is rengeteg változást hoz az új helyzet, legalább ezt a terhet le kell venni róla.

Kit szeretsz jobban? A gyerek első kapcsolódása a világhoz a szülein keresztül történik. Ők a legfőbb támaszok. Ezért normális, hogy szeretni akarja őket, tisztán, őszintén. Ám a válást követően elindulhat egy verseny a szeretetéért, illetve ezzel egyidejűleg egy játszma, amely a csemetét a másik fél ellen igyekszik hangolni. "Anyád nem szereti, ha a Mekiben eszel? Gyere, meghívlak egy dupla burgerre!" Még komplikáltabbá válik számára a válás feldolgozása, mert úgy érzi rákényszerítik, hogy válasszon. Idővel engedelmeskedni fog az elvárásnak, és valamelyiküket preferálni fogja, vagy mindkettőtől távolodni kezd.

Kölcsönös tisztelet. Ha már úgysem rontjuk tovább egymás életében a levegőt, nem egyszerűbb, megadni egy alapvető megbecsülést a másiknak? "Apád jó ember, különben sosem figyeltem volna fel rá, csak nem tudtunk kijönni egymással." Valami ehhez hasonló kijelentés mindkét felet, szülőt építi. Végtére is, ha idiótának tituláljuk a korábbi társunkat, ezzel magunkat is derogáljuk, minősítjük, hisz őt választottuk, vele éltünk. Nem kell hazudni, ironikusan fogalmazni, de valami jót biztosan tudunk mondani róla. Ez elég egy távolságtartó, mégis egészséges emberi tisztelethez. Gondoljunk rá, minél inkább alá akarjuk ásni a gyermekünk előtt az exünk tekintélyét, annál inkább magunk alatt vágjuk a fát.

Azonos alapok. Igazán ideális lenne, ha a szülők az elválásukat követően képesek lennének bizonyos nevelési alapelvekben egyetérteni. Valószínűleg addigra már rengeteg mindenben különböznek és nézeteik is nagyban eltérnek. Tartsák meg nyugodtan az egyéni látásmódjukat, de tegyenek próbát arra, hogy a gyermekükkel kapcsolatos vélekedéseket összhangba hozzák. Ha ezt a közös nevezőre hozást meglépik a szülők, akkor lényegesen tompíthatják az egyébként is nagy megpróbáltatásnak az élét. Legalább a gyereknek ugyanazt mondják mind a ketten, ugyanabba az irányba terelik, és ha másban nem, ezen a téren nem zavarják össze, nem a kegyeit keresik a másik kárára.

Persze az eszményi az lenne, ha nem válnánk el. Mert ma olyan könnyedén dobjuk ki azt, ami elromlott és veszünk helyette egy másikat. A párkapcsolatunkban is csak a hosszú szenvedést látjuk, és érdemben nem teszünk érte, mert tudat alatt tudjuk, vehetünk másikat és kész. Közben állítjuk mindent megtettünk érte, de ez számtalanszor abban merül ki, hogy tűrünk, veszekszünk, újra tűrünk, de nem változtatunk. Kérjünk külső segítséget, ha kell és tényleg cselekedjünk a kapcsolat megmentéséért. Ha mégis eljön a pillanat, amikor már nem menthető, akkor figyeljünk rá, hogy minden érintett a lehető legkevesebb sérülést szerezze a válás során. Ha jobb nekünk külön, akkor valóban legyen jobb mindenkinek ez a felállás. Érezhetően jobb. Ahogy egy kapcsolat javításáért, egy váláson való méltóságteljes átevickélésen is melózni kell. Hallgassunk Gary Chapmanre; "Nincs olyan válás, ami után a felek "boldogan élnek, míg meg nem halnak". Döntésük következményeit egész életükben viselniük kell. Nem állítom, hogy nincs élet a válás után. Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy válás után az élet mindig bonyolultabb, mint előtte volt."

Ha tetszett ez a poszt, akkor olvass el még pár hasonló bejegyzést. És oszd meg őket másokkal.
Fotó: Victoria Borodinova, Pexels