Adatbrókerek árnyékában

Emberek a virtuális adathalmazban

A digitalizáció magával hozza, hogy már nem csupán a hóban és sárban meg a tengerpart homokjában hagyunk lábnyomokat magunk után, hanem a virtuális térben is. Akár olyanokat is, amelyeknek tudatában sem vagyunk, mégis nagyon sokat elárulnak rólunk. Túl sokat, szinte mindent. Egyesek pedig nem restek élni (visszaélni?) az információ általi hatalommal. Nézzünk körül kicsit e témának a háza táján.

A Nagy Testvér figyel. Itt a világ szabadabb felén sokan felháborítónak tartanánk egy olyan szigorú megfigyelést, amelyet Kínában a pandémia idején foganatosítottak. Egy telefonos applikáció segítségével követték az állampolgárokat, és elég volt egy igazoltan covidos személlyel együtt utazni, hogy azonnal megérkezzen az értesítés az utastársak részére az elkülönítésükről. Nálunk ez még vészhelyzet idején is kiverné a biztosítékot. De egy olyan országban, ahol az embereket egy alkalmazás segítségével pontozzák, majd ez alapján meghatározzák az életminőségüket, a tanulási vagy karrier lehetőségeiket, a pénzügyi helyzetüket de még azt is, hogy milyen színvonalú hotelbe mehetnek nyaralni, nem annyira meglepő. És bármennyire dühítőnek tartjuk ezeket a dolgokat, olykor mi magunk is készséggel adjuk át az adatainkat a nagyvilágnak.

Nem adjuk ki magunkat. Pedig alapból nem szeretjük kiadni magunkat és az adatainkat. Még egy aktuális és kényes példa a koronavírus időszakából. Országunk vezetői tavaly úgy döntöttek, hogy azoknak, akik szeretnék felvenni az oltást, regisztrálniuk kell. Aztán előbb-utóbb megkapták az értesítést az oltási időpontjukról. Ellenben Nagy-Britanniában mindezt fordítva történt. Ott azoknak kellett feliratkozniuk, akik nem szerettek volna oltakozni. A két rendelkezés közti különbséget jól szemlélteti az átoltottságban jelentkező eredmény. A szigetországban magas, 80%-ot meghaladja ez az érték. Lehet vitatkozni a szabályozások elvéről, attól függően, milyen álláspontot képviselünk. De a példa az adatszolgáltatásról szólt, és az jól megmutatkozik, hogy nagyon nem mindegy mi a cél, amihez a nevünket és a személyes adatainkat meg kell adnunk. Akkor mégis, hogyan lehet, hogy annyi adatot szolgáltatunk magunkról? Az összeesküvés elmélet rajongóknak kifogyhatatlan tárház és igazi csemege ez a téma.

Egy kis történelem. A Tesco a 90-es években a klubkártyáival még csak nagyvonalakban kezdte figyelni a vásárlói szokásokat. Ám már ez is hatalmas tudásbázishoz juttatta a céget. Kiderült, mekkora összeget költöttek a vásárlók, hogy a rendszeres vevők egyszerre többet költenek vagy inkább többször kevesebbet. Mély napokon teszik ezt. Mennyivel költenek többet ünnepek környékén. Az addigi semmilyen vevő ismerethez képest, ez hirtelen ijesztően megnövelte az információkat. Hát még, amikor elkezdték azt is feljegyezni, hogy mire költik a pénzüket az vásárlók. A Tesco is, aztán a kétezres években a Target nevű cég is került kínos helyzetbe emiatt. Utóbbi azzal szerzett hírnevet magának, hogy a megvásárolt termékek alapján kikövetkeztette, kik várnak gyermeket és számukra célirányos hirdetéseket küldött. A babavárás hosszútávú projekt. Ha egy nő bizonyos vitamin készítményeket vett, akkor várhatóan hamarosan illatanyag mentes kozmetikumokra is szüksége volt. Majd gyerekágyra, bébi ruhákra, aztán pelenkára, popsitörlőre és így tovább és így tovább. Néha bonyodalmakat okozott, ha az áruház felvilágosultabb volt, mint a család egyes tagjai, még nem voltak tisztában a helyzettel.

Vadkapitalizmus. Ugyan a kereskedők módszerei finomodtak az idők során, de a cél marad, további vásárlásokra ösztönözni az ügyfelet. Ami viszont eldurvult, az az adatgyűjtögetés. Kisgyerekeknél gyakori, hogy szeretnek mindent megőrizni, eltenni, a legutolsó papírfecnit is. Az adatbrókerek viszont szeretnek minden létező információt összeszedni rólunk, emberekről, hogy aztán ezeket az adatokat jó pénzért megoszthassák másokkal. Nem mindent, a mappánk azon szegmensét, amelytől az adott érdeklődő maga is hasznot remél. Ők nem a zavarosban a halásznak, hanem az általunk hagyott digitális lábnyomokból olvasnak. Mert míg nem szeretjük direkt módon kiadni az adatainkat, addig ez közvetve boldogan megtesszük. Bejelentkezünk a fiókunkba, hogy minden értesítést azonnal megkapjunk, és közben a keresőmotorok figyelik merre járunk, mit böngészünk, jegyzik az előzményeket. Ha hirtelen megnő az érdeklődésünk mondjuk a menyasszonyi ruhák iránt, akkor érkeznek majd az esküvő el kapcsolatos hirdetések. Ha autókat nézegetünk, akkor kocsikról kapunk reklámanyagot dögivel.

Jól fésült adatok. De ennél bonyolultabb következtetéseket is levonnak. Figyelik a szokásainkat, a viselkedésünket, hogy mit likeolunk, mihez szólunk hozzá, kik az ismerőseink, mennyit kommunikálunk velük, mi érdekel minket és még egy rakás más dolgot. Igaz, hogy leginkább feltételezésekre építenek, de a sok kis hátrahagyott diribdarabból, összerakják a képünket, akár a virtuális profilozók. Talán többet tudnak rólunk, mint mi magunk. Talán jobban ismernek minket. Feldolgoznak, rendszereznek, adatbázist készítenek, aztán pedig mindezzel kereskednek. A termékeik azok a mutatós és értékes adathalmazok, amelyek minket egyéneket takarnak. Ráadásul benne van a pakliban, hogy néhány adatforrás behatóbb megvizsgálását követően beazonosíthatókká is válunk.

Kölcsönösen előnyös alku és védelem. Mielőtt elátkozzuk az adatbrókereket, gondoljuk végig a munkájuknak pozitív hozadéka is van a számunkra. Részben, amikor böngészünk, akkor azt kapjuk, ami érdekel minket. Olyan reklámokat, bannereket, oldalakat dobnak ki nekünk a kifinomult algoritmusok, amelyek kevésbé bosszantanak, illenek az érdeklődési körünkhöz. És részben az általuk is elérhetővé vált visszaélések következtében indult meg a világon az adataink védelmével való komolyabb foglalkozás. Törvényi szabályozások születtek, születnek, amelyek vigyáznak ránk. Van, ahol előrébb tart ez a folyamat, van, ahol gyerekcipőben jár. Az Európai Unió például már elfogadta az általános adatvédelmi rendeletet (GDPR). Tapasztalhatjuk mi is, hogy lépten-nyomon az engedélyünket kérik az oldalak az adataink felhasználásához, tárolásához. És amíg méltányosnak véljük az cserét, azaz hasznos a számunkra egy alkalmazás, értékes egy ingyenes applikáció, addig viszonzásként megadjuk az adatainkat. Ugyanakkor ez sem ad teljes védelmet. Csinálhatunk egy appot, amely a háttérben alkalmas indokolatlan adatgyűjtésre. Még fel is tüntethetjük a használati feltételekben, hiszen azt ember nem olvassa végig és mégis sokan jóváhagynák. A virtuális térben legalább annyira érdemes észnél lenni, mint a valóságban. Nem lehetünk teljes biztonságban, de figyelhetünk a megbízhatóságra. Amint azt Seth Stephens-Davidowitz is megjegyezte: "A Big Data-forradalom nem igazán a több és több adat összegyűjtéséről szól. Hanem a megfelelő adatok összegyűjtéséről." Figyelhetünk mi is, hogy a megfelelő adatokat birtokában kattintsunk, szörfözzünk.

A bejegyzéshez inspirációt adott két kiváló könyv, amelyet ezúton is ajánlok a téma iránt érdeklődők figyelmébe. Az egyik Tim Harford Adatdetektív - 10 egyszerű szabály, hogy ne tudjanak manipulálni című könyve, a másik Hannah Fry Emberek és gépek - Hogyan tartsuk a kezünkben az irányítást a mesterséges intelligencia korában? című műve.

Ha tetszett ez a poszt, akkor oszd meg másokkal is.
Fotó: Diloka Studio, freepik