Agresszorral élve

Honnan tudhatjuk, hogy bántalmazó környezetben élünk?

"A bántalmazó általában azt érezteti az áldozatával, hogy túlságosan nagy ügyet csinál a dologból." (Feldmár András)

Amikor pofonok csattannak teljesen egyértelmű az agresszió. Azonban bántalmazni nem csak tettlegességgel lehet. Vannak közvetett módozatai is, amikor, ha nem is testileg, de lelkileg sérülhetünk. Ezeket olykor nehezebb felismerni. De figyelve a jelekre, beigazolódhat, hogy toxikus környezetben élünk.

Sosincs igazunk. Egyszerűen nem lehet. Ha a másik megengedné, hogy valamiben igazunk legyen, akkor ezzel elismerné a saját tudásának hiányosságát és a mi ismereteink kvalitását. Ezt nem engedheti meg magának, ezzel kisebbítené az érdemeit. Elképzelhető, hogy tele van téves információkkal, a tényeket hézagosan ismeri, de ettől függetlenül végtelen magabiztos a véleményében. Maga a megtestesült tájékozottság bármiről legyen is szó. És nem tűr ellentmondást. Ha mégis valaki szembeszáll vele, az kemény megtorlásra számíthat.

Gúny céltáblái vagyunk. Van, aki nyíltan teszi közröhej tárgyává a másikat és van, aki finom szarkazmussal hinti meg a szavait. Utóbbi esetben például gondolhatunk az olyan megjegyzésekre, amelyeknek a végére oda biggyesztik az "ugye, drágám" kifejezést. Mindkét formában ugyanolyan ártalmas, és a másik tekintélyét ássa alá ez a viselkedés. Talán az elkövetője vicces és jópofa akar lenni, de nem mérlegeli, hogy ezt az illető megalázásával éri el. Vagy mérlegeli és annak ellenére is megteszi, így fitogtatva a másik feletti hatalmát, erejét.

Le vagyunk szólva. Nem számít a szavunk. Nem lehet értelmes meglátásunk, hozzászólásunk, mert az nem üti meg a mércét. Egyáltalán minek kell beleszólnunk? Nem a mi dolgunk megoldani, kitalálni valamit. Ezt majd azok vagy az csinálja, aki ért hozzá. Maradjunk csak csöndben. Még akkor is, ha valami oknál fogva elmondhattuk az ötletüket és az kerül megvalósításra, akkor is magyarázatot kapunk arra, hogy a mi verziónk miért volt rossz, miért nem működött volna és mennyivel jobb, hogy nem mi, hanem ő valósította meg. A szempontjából tényleg jobb, hiszen ezzel is alacsonyan lehet tartani az önértékelésünket.

Sosem leszünk elég jók. Ez a klasszikus, ha van rajta sapka azért, ha nincs, akkor azért helyzet. Jellemzően szeretnénk megfelelni a szeretteinknek. Szélsőséges esetben azonban, ez soha nem történhet meg, mert a számunkra fontos ember ignorál minket. Nem lehetünk elég jók a számára. Mindig találni fog valamit, ami nem elég jó, amit rosszul csináltunk. Ha nem segítünk az otthoni munkákban, akkor semmirekellők vagyunk, ha valamit megcsinálunk, akkor biztos, hogy nem lesz jó, amit elvégeztünk. Mert a füvet mindig balról jobbra haladva kell lenyírni a kertben, hogy említsünk egy gyakorlatias példát. És, ha legközelebb így teszünk, akkor pedig valószínűleg lesznek olyan nehezen elérhető helyek, ahol nem végeztünk elég alapos munkát.

Mindig mi vagyunk a hibásak. Valakit okolni kell és a vétkesek általában mi leszünk. Egy tökéletes ember nem hibázik, és mi ellentétben vele, nem vagyunk tökéletesek. Vagyis kézenfekvő kettőnk közül ki a hibás. Jogosnak érzi kitölteni rajtunk a mérgét, még akkor is, ha valójában ő tévedett. Sőt, ilyen esetekben képes igazán feldühödni. Valamilyen módon palástolnia kell a felelősségét. Minél többet hárít ránk, annál inkább felmenti magát és elhiszi, hogy miattunk ment félre, ami félrement. Akár a jelenlétünk is elég, hogy mi legyünk a ludasak. És természetesen a retorziót is mi viseljük.

Valahol ezek mindegyikében benne van az elnyomás és az agresszió, a másik ember kihasználása és megszégyenítése. Ezzel kialakítható egy függés, amely azt mondatja velünk, hogy nem vagyunk elég jók, ügyesek, okosak és milyen szerencsénk van, hogy ez az ember itt van nekünk, és megmondja, megcsinálja, eldönti helyettünk. Csakhogy ezt az általa kialakított és megerősített kisebbségi érzés mondatja velünk. Valószínűleg sokkal több érték van bennük, mint azt hisszük vagy mint azt elhiteti velünk. Ám amíg erre nem ébredünk rá, itt élünk az árnyékában, kiszolgáljuk az alantas egóját és a hitvány belső igényeit. Sajnálatos, hogy a legtöbb bántalmazó nem tud másként viselkedni. Nem tanulta meg a helyes magatartást, esetleg gyermekkorában maga is hasonlóan mérgező közegben nevelkedett. Nekünk kell kilépnünk ebből mételyező helyzetből. Ha pedig mi vagyunk a bántalmazók, akkor felismerve ezt segítséget kell kérnünk. Van esély, lehet változni. Nem könnyű, de lehet. Ezt csak belülről tehetjük meg, abból a szituációból, kapcsolatból, ahol vagyunk. Mert csak ott azonosíthatjuk a problémát. Ahogy azt Miroslav Volf megfogalmazta: "Egy sérelem mindaddig láthatatlan marad, míg senki sem emlékszik rá, míg senki sem beszél róla nyilvánosan. A külső szemlélő számára az áldozat nem áldozat, az elkövető nem elkövető, tehát mindkét felet félreismeri, mert egyikük szenvedése, illetve a másik erőszakos tette számára láthatatlan marad. Kétszeresen is igazságtalanság történik tehát: egyszer akkor, amikor a bántalmazás megesik, másodszor pedig akkor, amikor nem vesznek róla tudomást."

Ha értékesnek találtad ezt a bejegyzést, akkor oszd meg másokkal is.
Fotó: stefamerpik, freepik