Akiről azt gondoljuk számít, az valóban számít?

6 kérdés, amely választ ad rá, mennyire fontosak a kapcsolataink

"A kapcsolatteremtés mindig egy valaki iránt érzett elkötelezettséggel kezdődik." (John C. Maxwell)

Mindannyian rendelkezünk kapcsolatokkal. Felületesekkel és mélyekkel egyaránt. Van, aki nyitottabb és jobban élvezi a sok, színes, kapcsolat tengerét, és van, aki zártabb, kevesebbel is beéri. Ez személyiségtípus függő. De vérmérsékletünktől függetlenül, minden valamire való viszonyhoz szükség van bizonyos értékek megmutatkozására. Néhány kérdést feltéve önmagunknak kideríthetjük, mennyire vagyunk jelen a kapcsolatainkban, de akár azt is, hogy az adott személy mennyire fontos a számunkra.

Van rá időm? Tökéletesen illusztrálja a kapcsolat minőségét, hogy egyáltalán fordítunk-e időt rá. Amikor folyton elhessegetjük, nem teszünk időt, energiát egy érintkezésbe, akkor ez nem is igazán lényeges nekünk. Legalábbis a másik félnek ezt üzenjük. Talán soha nem hívunk fel egy valamikori jó barátot, mert nem is igazán tudjuk, hogy mit mondjunk neki. Az egyik feladat, hogy találjuk ki. Ez is időigényes, nem csupán a beszélgetés. A legszörnyűbb, amikor a gyermekünket hajtjuk el folyton, mondjuk a munkánkra hivatkozva. Az a releváns meló, ami ma kitölti minden percünket, talán pár múlva sehol sem lesz, de a gyermekünk, akkor is a gyermekünk lesz. Csak épp időközben felnő és erről jól lemaradunk.

Adok figyelmet? Előfordulhat, hogy időt adunk, de nem adjuk hozzá szerény személyünket. Mintha önmagunk felfújható gumibaba verziója lenne jelen. Egy dublőr. Ez sajnos általánosságban is gyakori, ha nagy a leterheltségünk. Valahogy mindig másutt járunk fejben. Már a következő feladatra gondolunk, munkaidő alatt a családra, a családdal töltött időben a munkahelyi teendőinkre. Ha nem vagyunk jelen egy társalgásban az kibukik. Nem figyelünk a részletekre, nem kérdezünk, nem érdeklődünk, és a végén azt sem tudjuk felidézni, miről is csevegtünk. A beszélgetés lehetne tartalmas, de annak nem tulajdonítunk jelentőséget, így érzelmileg sem tudunk közeledni egymáshoz. Igazából nem tudunk összekapcsolódni. Figyelni és a jó hallgatóságnak lenni valódi ékesség.

Elérhető vagyok? Alapból ma mindig és mindenhol elérhetők vagyunk. Elvileg és technikailag. Én nem vagyok híve annak, hogy hagyjuk ránk telepedni a modern technika vívmányait és non-stop haptákban álljunk bármilyen felkérésnek. Annak viszont igen, hogy felelősen elérhetők legyünk. Főként azoknak, akik számítanak nekünk. Tudniuk kell, hogy számíthatnak ránk. Ha nem is tudnak elérni minket, visszahívjuk, írunk, keressük őket, belátható időn belül. Nem hetek és hónapok távlatában. Persze válogassuk meg azokat, akik ehhez a körhöz tartoznak. Erre jó teszt, ha valakinek a neve megjelenik a képernyőnkön, mit érzünk. Ha borsódzik a hátunk, akkor ő nem a mi kedves és bizalmi emberünk, akit vissza kéne hívnunk. (Kivéve, ha mondjuk a könyörtelen és kőszívű főnökünk keres.) Lesznek, és legyenek is olyanok, akikkel kölcsönösen elérhetők vagyunk egymás számára.

Tartom magam az ígéreteimhez? Ez a bizalom és a számonkérhetőség megnyilvánulása. Ha megbeszélek valakivel valamit, akkor ezt mennyire veszem komolyan. Felajánlhatjuk a segítségünket vagy elígérhetjük magunkat egy időpontra, de ha nem tartjuk ezeket prioritásban, akkor a kapcsolatot sem tartjuk fontosnak. Néhányaknak ismerős, hogy aki segítséget ajánl, az éppen akkor nem tud jönni, amikor szükség lenne rá. Vagy egy lebeszélt vacsora meghívást az utolsó pillanatban mond le valaki, mert más programja adódott. Elképzelhető egy váratlan probléma, amit meg kell oldani, de az kevésbé tolerálható, hogy egy korábban egyeztetett találkozó helyett egy másikat részesít előnyben az illető. Ez a modortalanság egyben ki is fejezi a kapcsolat értékét. Én kimondottan szeretem akár jó előre beírni az ilyen jellegű időpontokat a naptárba, mert ezekhez tudom illeszteni a további eseményeket.

Elkötelezett vagyok? A stabil viszonyokban ez nem kérdés. Kiállunk egymás mellett és nehezebb időkben is támogatóan lépünk fel egymás iránt. Jellemzően, amikor egy kihívással teli időszakot élünk meg, mintha barátokra lelni, elérni őket is körülményesebb lenne. Az érzelmi skála két végletét, a jó és rossz dolgokat, szeretjük másokkal megélni. Gondoljunk rá, ha történik velünk valami nagyon pozitív, mondjuk megkapunk egy hőn áhított állást, akkor azt legszívesebben azonnal elmondanánk a nekünk legfontosabb embernek. Ennek ellenpólusa, amikor nagyon kellemetlen élményeink vannak, egy szakítás például, azt is jól esik kibeszélni magunkból. Egy elkötelezett kapcsolatban készen állunk, hogy különlegesebb élethelyzetekben is egymás mellett álljunk.

Milyen a viszonyom magammal? Ez egy bónusz kérdés, mert nem egy külső kapcsolatra vonatkozik, vagy egy általunk mások felé tanúsított tulajdonságra, hanem a magunkhoz való viszonyra. Aki magával szemben is kiegyensúlyozott, elfogadó, megértő, szeretetteljes, annak könnyebb lesz átvinnie ezt az optimista szemléletet a másokkal folytatott kötelékeibe is. Akinek viszont a lelkében harc dúl, önmagával sincs jóban, lényegesen körülményesebb mások felé fordítani osztatlan figyelmét, őket megérteni, elfogadni, szeretni. Utóbbi esetben rengeteg energia használódik el a belső vívódásra, a kétségekre, az önmarcangolásra. Ez a sok lekötött figyelem pedig mind nem tud egy másik ember irányába felszínre törni. Dolgozzunk egy jobb és elfogadóbb magunkon, hisz ezzel egyben a kapcsolataink jobbításán is munkálkodunk.

Ez a poszt egy Maxwell idézettel kezdődött, keretbe foglalva, egy másik tőle származó idézettel zárom soraimat. Mert az élet az értékteremtésről szól. Értéket pedig értékes emberek tudnak teremteni. Közösen, egymást megbecsülve, építve, felemelve. Bárki lehet az az értékes ember, aki elindul ezen az úton. Csak el kell indulnia, úgy ahogy az idézet is szól: "Ahhoz, hogy emberek életéhez értéket adhassunk, először értékelnünk kell másokat."



Ha tetszett ez a poszt, értékeld fel a kapcsolataid. És oszd meg másokkal is ezt a cikket, illetve a benne foglalt gondolatokat.
Fotó: Edmond Dantès, Pexels