Az állandó online jelenlét hatása
Miben változtatja meg önmagunk megítélést a közösségi média?
"Ugye tudod, mi a valóság? Ami nem múlik el egy áramszünettel."
(Sherry Turkle)
Az online univerzum radikálisan szólt és szól bele az életünkbe. Olyan terület ez, amellyel az emberiség még csak most barátkozik, így a hosszútávú hatásai még nem ismertek. De így is számos kérdés foglalkoztatja a közvéleményt. Mennyire ejt minket rabul? Mennyire változtatja meg az értékrendünket, a vágyainkat? Óriási mértékben. Még sem nézhetünk erre a médiára csakis borúlátón és nem intézhetjük el annyival, hogy "régen minden jobb volt", anno, amikor még nem létezett internet.
Elkényelmesedve. Pár hónapja szinte egy időben találkoztam két dologgal, amely rendkívül sokkoló volt. Az egyik, hogy akkor kezdték reklámozni Az Emoji-filmet, melyben a szereplők a telefonjainkban található emotikonok voltak. A másik, egy televíziós vetélkedő felbukkanása volt, amiben a játékosoknak meg kellett tippelnie az embereknek a pontos életkorát. Ez a két "élmény" elég elgondolkodtató volt, hogy hova is jutottunk. Egy kényelmes, erőfeszítésektől és gondolkodástól mentes világba. Maga a web valójában rengeteg hasznos tevékenységnek biztosít teret. Említhetjük az ügyintézések, a vásárlások egyszerűsödését, vagy akár az információk szélesebb körű elérését. Térképek, tudomány, történelem, nyitvatartási idők, bárminek utána tudunk nézni, csak meg kell nyitnunk egy böngészőt. De amint elindítottunk egy alkalmazást, az magával hozza az elkényelmesedést és akár az elszigetelődést is a való élettől. Hogyan is hat ránk a közösségi média?
Torz világlátás. Kialakul egy eltorzul világlátás, amelyben az embereket képek, bejegyzések és like-ok tükrében értelmezzük, értékeljük és ebbe a világba igyekszünk a saját énünket is beletuszkolni. Ha nem járunk sikerrel, akkor szorongani és aggódni kezdünk magunk miatt. Mások életében látjuk meg csak az örömöt, a magunkéban nem. Nem gondoljuk végig, hogy a kép, amit a többiekről látunk, elképesztően pici szegmense az ő életüknek. Azt mutatják meg, amit láttatni akarnak, és ebben bizony benne van az is, hogy nem őszinték. Látjuk, amire büszkék és nem látjuk, amit szégyellenek. Néhány vidám nyaralási fotó nem ér fel az egész éves családi viszálykodással.
Versenyhelyzet. A látottak alapján megindul bennünk egy versengés. Nem elég, hogy a megfelelési kényszer jelen van a munkánkban, otthon, vagyis a valóságban, de a virtuális térben is muszáj újabb kihívásokat gördítünk magunk elé. Mert nehogy már én kevesebb legyek, mint az ismerőseim. Milyen már az, hogy nekem nem telik erre vagy arra. Vagy nekik sikerül egy jobb állás, egy harmonikus párkapcsolat, nekem meg nem. Ezt nem hagyhatjuk és igyekszünk mi is megmutatni országnak világnak, hogy vagyunk valakik. Ráadásul boldog és sikeres valakik vagyunk. Ezzel teremtünk belül egy mentális feszültséget, mert meg akarunk felelni az online jelentét kívánalmainak.
Negatív hatás. Amikor minden igyekezetünk ellenére sem tudunk ennek a belülről táplált versenyhelyzetnek eleget tenni, akkor jön a negatív spirál. Lekicsinyeljük személyünket és rosszul érezzük magunkat a bőrünkben. Értéktelennek véljük magunkat, mindenki más jobb nálunk, egyedül mi vagyunk ennyire szerencsétlenek. A saját fontosságunk elnyomja a tézist, mely szerint a közösségi média a digitális képmutatás bölcsője. Ezt nem figyelembe véve, a hamis képeket tényként kezelve elindul egy szorongás, egy kisebbrendűségi komplexus, és a virtuális világlátás átveszi a hatalmat a személyiségünk irányítása felett. Tari Annamária szerint; "Az online boldogságparádé elhozta a mélységes csalódottságot a valódi élettel szemben."
Kirakat kapcsolatok. Érzelmeket akarunk kisajtolni magunk iránt. Ha jól érezzük magunkat megmutatjuk, hogy mások is lássák és elismerjék. Ha rosszul érezzük magunkat, mert veszteség ért minket, időnként azt is megmutatjuk, hogy együttérzést ébresszünk. És úgy gondoljuk, ha sokan reagálnak ránk, akkor számítunk. Pedig ez csak a figyelemfelkeltés egy modern módja. Üressége pedig abban mérhető le, hogy a legtöbb ikon mögött nincs olyan ember, olyan tartalmas kapcsolat, akivel leülhetnénk egy kávé mellé és őszintén beszélgethetnénk a dolgainkról. Legyen az akár felemelő, akár lehúzó élethelyzet. Az emberi kapcsolataink minősége teszi lehetővé, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Igényünk van az emberi kapcsolatokra. A közösségi oldalak nem az igényes kapcsolatokról szólnak. Azok csupán kirakatok, ahol a legjobb orcájukat mutatják az emberek.
Tompuló szociális képességek. Túl nagy figyelmet szentelve a képernyőnek, ráébredünk, mennyivel könnyebb azon keresztül megbirkózni dolgokkal. Nem kell személyesen jelen lennünk, kevésbé visel meg az elutasítás vagy épp nekünk könnyebb valakit lekoptatnunk. Egyszerűbb ismerkedni, beszélgetni, nincs szemkontaktus, ami sok konfrontációt előz meg. A virtualitás varázsa elvakít és tompítja a szociális képességeinket. Mondjuk a személyes kapcsolatteremtés vagy kommunikációs készségünk gyengülhet a net hatására. Nem alakulnak ki a valós életben szükséges gyakorlati magatartásformák, amelyeket éppen próbálkozás útján sajátíthatnánk el. Gyakorlással, hibázással, és ismételgetésekkel.
Megfontoltan és a realitástól nem elszakadva, korlátokat szabva, meggátolhatjuk a közösségi oldalak rátelepedését az életünkre. Határozzuk meg mennyit ér nekünk a facebook-ozás, időben, energiában, figyelemben. Mi sem leszünk kivétel, nagy valószínűleg egyoldalú információkat osztunk meg magunkról, amelyet felvállalunk bárki előtt. Ezzel nincs baj, de ne tulajdonítsunk túlzott jelentőséget ennek a médiának. Éljünk az előnyeivel, de ne hagyjuk, hogy rávegyen arra, állandóan legyünk jelen az online térben. Döntsük el mi, mikor és mennyi ideig vagyunk elérhetők. A valóság hús-vér önmagad vagy, nem fotók, posztok és like-ok halmaza. Jusson eszünkbe Belső Nóra gondolata: "Az internet nem ördögtől való, persze lehet ördögtől való célokra használni, de ha ezt észben tartjuk, nagy bajunk nem eshet. Nem kell nagyobb jelentőséget tulajdonítani neki, mint ami."
Ha tetszett ez a poszt, akkor mértékkel, de válogass a többi bejegyzés közül is.