Az elkötelezettség ereje

2016.10.12

Amitől többet teszünk, többek leszünk

"Ha elkötelezettjei vagyunk valakinek vagy valaminek, akkor feladni nem lehet alternatíva." (Adam J. Jackson)

A házassági évfordulónk közeledtével eszembe jutott egy kényes téma. Az elkötelezettség, illetve ennek hiánya. Megosztó fogalom, főleg a házassággal kapcsolatban. Azonban tapasztalatom szerint nem csak a privát szféránkban vállalunk nehezen elkötelezettséget, hanem úgy alapjaiban az életünk egyéb területein is.

Szeretném az elején leszögezni, hogy nem kívánom a posztot a házasság intézményének a reklámjaként aposztrofálni. (Ez néhányaknak rossz hír, sokaknak megkönnyebbülés.) Nem akarok ítélkezni ebben a kérdésben, főként, mert én magam nagyon sokáig el sem tudtam képzelni, hogy megházasodjak. És akkor még nagyon szolidan fogalmazom meg a nősüléssel kapcsolatos korábbi ellenérzéseimet. Azonban az életem egy pontján kötélnek álltam. Pontosabban, eljött az idő, amikor teljesen természetesnek tűnt a kapcsolatunk következő szintre emelése. Ezért megkértem a párom kezét. Ez akkor nagyszerű döntésnek bizonyult. Mára pedig beigazolódott, még annál is remekebb lépést tettünk a közös életünk összehangolása terén. Mert van abban valami, ha az ember szorosabbra húz egy köteléket. És nem egy darabka papírra, a házassági anyakönyvi kivonatra célzok. Egy kimondott eskü, egy megpecsételt kötelezvény, hogy jóban és rosszban karöltve vagyunk, leszünk. Van jelentősége, hogy nem csak együtt élünk, hanem kinyilvánítjuk az elköteleződésünket a másik iránt.

Ám valahogy mai, modern világban ez kuriózum. Nem divat elköteleződni, nem illik bele a fejlett világképünkbe. Kicsit olyan, mintha azt a szemléletet vallanánk magunkénak, amelyet Robert De Niro bűnöző figurája a Szemtől szemben című filmben: "Nem lehet semmi az ember életében, amit ne tudna egy pillanat alatt hátra hagyni, amikor a zsaruk befordulnak a sarkon." Mindenünk csereszabatos, eldobható, otthagyható. Egyetlen dolgot nem tudunk lecserélni, az életünket. Az író Anatole France nem mai, mégis naprakész megfogalmazásában; "egyesek nem tudnak mit kezdeni ezzel a rövid, e világi életükkel sem, és mégis egy másik, örökké tartó életre vágyakoznak".

Ha kétségeink lennének, miért nem vagyunk eredményesebbek, sikeresebbek, vizsgáljuk meg, hányadán is állunk ezzel az elkötelezettség kérdéssel. Láthatjuk, hogy az emberek jó része, a munkában is ímmel-ámmal teszi a dolgát. Soha nem ad bele apait, anyait. A munkát pénzkeresetnek tekinti, szükséges rossznak. Ennek függvényében, lévén mindig a legkisebb ellenállás felé megyünk, egy munkahelyen például a fő cél, a lehető legkevesebb energia befektetéssel dolgozni a pénzünkért. Egy aranyköpés szerint: a munkahelyen csak két ember elégedett a fizetéssel. A főnök az alkalmazottéval, az alkalmazott pedig a főnökével.

A sikertörténeteket feldolgozó filmek középpontjában rendszerint egy fickó áll, aki tehetséges, okos, szép, vagy ilyesmi, és aki elhatározza, megvalósítja az álmát. Elindul az úton, általában segítőt is kap maga mellé, egy idősebb mentor képében, majd jönnek a nehézségek, melyek megállítják. Ekkor ő majdnem feladja, de jóakarója, egy Oscar jelölést érő monológgal lelket önt belé, amely után feláll és megszerzi, amit akar. Hogy ezt mennyire utáljuk és szeretjük is egyszerre. Utáljuk, mert tudjuk, mindig happy end a vége. És szeretjük, mert ilyenkor picit úgy érezzük, mi is lehetnénk ez a fickó. És valóban lehetnénk. Ha elköteleznénk magunkat, úgy igazából valami mellett. Csak döntögetünk, hogy változtatunk és továbbhaladunk, de aztán félbehagyjuk a nyelvtanulást, a tanfolyamot, vagy bármi egyebet. A különbséget az elkötelezettség adja.

Miért nem köteleződünk el? Íme, néhány indok, hogy miért nem.
Félelem az adott szó betartásától. Olyan ez, mint a célállítás. Ha vállalunk valamit, és nem teljesítjük, nem tudjuk teljesíteni, kudarcként, kellemetlen élményként éljük meg. Ezeket szeretjük elkerülni.
A kötelezettség korlátozza a szabadságunkat. Úgy véljük, ha lekötjük magunkat, szorosabbra fűzünk egy köteléket, akkor a saját személyes életterünk csorbul. Vállalásaink lesznek, kötöttségek, amelyek kevesebb önállóságot, szabad választást biztosítanak a számunkra.
Ha gond van könnyebben léphetünk le, ki. Probléma esetén csökkenthetjük a felelősség érzetünket, bűntudatunkat. Mondhatni angolosan távozunk egy szituációból, egy kapcsolatból.

És mit nyerhetünk, ha úgy döntünk, elköteleződünk?
Teljesen egyértelművé válik az álláspontunk. Tisztán megmutatkozik a vállalásunk, a hozzáállásunk, a hovatartozásunk, magunk és mások számára is. Átlátható és egyértelmű lesz a helyzetünk és a tetteink. Egyszerűvé válik viszonyulni hozzánk.
Felszabaduló energiák. Pontosan tudjuk, mire kell összpontosítanunk, legyen szó munkáról, vagy kontaktusról. Több kreatív ötlet, produktivitás, nagyobb vehemencia, mélyebb átélése és megélése a cselekvésünknek, a mindennapjainknak.
Támogatáshoz jutunk. Az elkötelezett embert könnyű pártfogolni, mert nyilvánvalók a szándékai. Azonos érdekek, vélemények, értékek találkozásakor, kézenfekvő módon támaszkodhatunk más személyek szimpátiájára, patronálására, segítségére.

Amikor elköteleződünk rendszerint két dolog szokott történni. Az egyik, hogy nem várt akadályok bukkannak fel, mintegy próbára téve az elszántságunkat. Megmérettetünk és kapjuk az ívet rendesen. A másik, hogy egyszerre minden összeáll. Megjelennek az életünkben azok az előrelendítő tényezők, személyek, lehetőségek, amelyek tovább visznek az utunkon. Bármelyik is esik meg velünk, azt jelenti, jó úton vagyunk, tartsunk ki, haladjunk tovább. Tegyük le a voksunkat a kapcsolatunk, a munkánk, karrierünk, céljaink mellett, és ne nézzünk hátra, ne tekingessünk jobbra, balra. A kapcsolatunk erősebbé válik, a munkánk élvezetesebbé, a karrierünk gyümölcsözőbbé, a céljaink elérhetőbbé. Elköteleződésünk sokszorosan megtérülő értéket teremt a saját és környezetünk részére is. Legyünk értékesebbek, éljünk értékesebben.


Ha tetszett a poszt, akkor légy elkötelezett olvasó és csatlakozz a követőkhöz.