Az erőszakmentes kommunikáció alapjai

2019.11.15

Azoknak, akik szeretnék kicsit jobban érteni egymást

"Az emberek többsége csak dadog, amikor kommunikálni próbál. Megszoktuk, hogy értékeljük, elítéljük és felcímkézzük a másikat, anélkül, hogy feltárnánk előtte saját érzéseinket és anélkül, hogy mernénk önmagunkról beszélni." (Thomas D`Ansembourg)

Sok tekintetben épp a kommunikáció áll az utunkban, amikor a másokkal való viszonyunkról van szó. Ugyan tudunk beszélni, ismerjük a szavakat, a mondatszerkesztés szabályait, mégis meg vagyunk lőve, ha arra kerül a sor, hogy elmondjunk valamit érthetően. Félünk, zavarban vagyunk, vagy egyszerűen csak tapintat és pozitív kommunikációs gesztusok nélkül fejezzük ki magunkat. Ezért van, hogy inkább meg se szólalunk. Pedig van megoldás egymás jobb megértésére, például az erőszakmentes kommunikáció.

Különbözünk. Ezt meg kell értenünk, ha szeretnénk megértetni magunkat. Minden ember más, ezért mindenki átszűri a hallottakat a saját személyiségén. Vagyis a közlendőnket a magunk szűrőjén átengedve elmondjuk, de ebből beszélgető partnerünk annyit ért meg, amennyit a saját tapasztalatai megengednek. Ha ezek a tapasztalatok a miénktől nagyon különböznek, akkor kisebb csoda, ha bizonyos szinten megértjük egymást. Ezen hézagokat áthidalhatjuk, ha rendelkezünk beszélgető partnerünkről információkkal, figyelünk a reakcióira, és visszaigazolást kérünk, hogy megértette-e, amiről szó van.

Tiszta, egyszerű kommunikáció. Szeretjük bonyolítani a dolgokat, ám ezzel a saját fontosságunk és a műveltségünk szekerét toljuk. Minél több szakzsargont, idegen kifejezést használunk, minél nyakatekertebben fogalmazunk, annál több pontot helyezünk el a beszédünkben, ahol elveszíthetik az emberek a fonalat. Amint belefeledkezünk saját nagyságunkba és ontjuk a szóvirágokat, az nem az ő vagy a közös érdekeinket szolgálja, csupán az öntömjénezésünket. Biztosan veszítünk a megértésünkből. Legyünk egyszerűek, szorítkozzunk arra, hogy kifejezzük tényszerűen a mondandónkat.

Először a lényeget. Ez kapcsolható az előbb említetthez. De itt elég, ha a saját hangunkba beleszerelmesedünk, és csak beszélünk, beszélünk végeláthatatlanul. Hajlunk rá, hogy hosszan vezetjük fel a közlendőnket, anélkül, hogy az elején tisztáztuk volna, mi vele a célunk. Minden aspektusból megvilágítjuk a dolgot, aztán a végén nem marad időnk, meg ránk szegeződő tekintet, akinek befejezhetnénk, mi is akarunk valójában. Ne köntörfalazzunk, először a lényeget mondjuk ki, aztán az alátámasztásokat. Innentől minden érvünk szolgálja és megerősíti a szándékunkat, a célunkat. Ellenkező esetben csak dobálózunk jó ötletekkel, de a befogadók számára érthetetlen mire megy kis a játék. Nem rejtvényt akarnak fejteni, hanem kapcsolódni hozzánk. Ha tudnak.

A kihagyhatatlan érzelmek. Amikor gondunk van valakivel, bizonyára érzéseink is felmerülnek vele kapcsolatban. Dühít a pontatlansága, nagy bosszúságot okozott a megbízhatatlansága. Nem a fejét kell leharapnunk, vagy a világ összes indulatát rázúdítanunk, hanem nyugodtan kell szavakba öntenünk, mit váltott ki belőlünk a viselkedése. Fontos kulturáltan tudatni vele, mit okozott bennünk, miért csalódtunk, hogyan érzünk most. Ezt mind lehet olyan visszafogott hangnemben, ahol tényszerűek maradunk, nem pedig az érzelmeink által elragadottak.

A kérés ereje. Megszoktuk, hogy utasítunk, parancsolunk, és kevésbé kérünk. Pedig a kérés igen attraktív eleme az erőszakmentes kommunikációnak. Benne van az elutasítás szabadsága is, mégis, egy jól irányzott kérés kevésbé kerül visszautasításra, mint a dirigálás. Ez utóbbi belül ütközhet ellenállásba, és ugyan nyíltan kimondásra nem kerül, de nem is hoz pozitív változást. A kérés a céljaink közlésének kellemesebb, együttműködésre biztató udvarias formája. És persze az őszinte kommunikáció megnyilvánulása. Sokkal célravezetőbb az igényeinknek így hangot adni, megkérdezni, ezt vagy azt megoldhatónak látja-e a másik.

Legyen visszacsatolást. Ha már kérünk és kérdezünk, akkor adjunk a partnerünk véleményére is. Ahogy nekünk, úgy neki is joga van ugyanazon dolgok kifejezésére. Mondja el ő, hogyan látta a történteket, mit érez ezzel kapcsolatban, a kérést teljesíthetőnek ítéli-e, valamint neki milyen kérése van. Egy beszélgetés folyamán minden résztvevő szempontja egyaránt számít. Hogy mi jut belőle érvényre, az másik kérdés, de a megnyilvánulásnak jelen kell lennie. A kapcsolatok leggyilkosabbja a ki nem mondott gondolatok tömege. Könnyebben nyílik meg bárki, ha nem egy támadó közegben, hanem egy elfogadó légkörben beszélgetünk.

A nagy hiba. Amint egy ilyen beszélgetést megfűszerezünk személyeskedéssel, általánosítással, abban a pillanatban alá is ástuk az előremutató emberbaráti jellegét. A "te mindig trehány vagy" teljesen más hatást vált ki, mint "tegnap bementem a szobádba és óriási rumli fogadott". Az egyik megbélyegzi és elkönyveli valamilyennek az illetőt, a másik egy helyzetről szól, esélyt adva, hogy változtassunk az adott állapotokon. Az első bezárja a kaput, nem ad lehetőséget a továbblépésre, a második széleste tárja, és megteremti a közös megoldás megtalálását, a személyek közötti nézetkülönbségek elrendezését.

A megfelelő szófordulatok, a jó időzítés mellett, meghatározó, mennyire emberközeli módon kommunikálunk. Beszélünk a tapasztalatainkról, az érzéseinkről, az igényeinkről és a kéréseinkről, figyelembe véve mások ugyanezen elveken alapuló hozzászólásait. Az erőszakmentes kommunikáció minden esetben hozzájárul a kapcsolatainkban lévő súrlódások hatékony kezeléséhez és gördülékenyebben oldja meg a konfliktusokat. Tegyünk vele néhány próbát és élvezzük az előnyeit. Közben ízlelgessük Konrád György gondolatát: "A jóság olyan észrevétlen van körülöttünk, mint a föld és a levegő. Emberi valóságunk együttműködésből van megszőve, és ebben a szövedékben az erőszak a lyuk. De a szövetnek mégsem a lyuk a legfőbb tulajdonsága."




Ha tetszett ez a poszt, te is adj több teret a nyílt és egyenes kommunikációnak.
És kövesd a bejegyzéseket a Facebook-on is.

Fotó: www slon pics, Pixabay