Az önzés szakértői

2022.11.11

Túllátni magunkon és felfedezni mások szépségét

"Mindig magamra gondolok, és ugyanezt várom el mindenki mástól is. Én ezt nevezem rokonszenvnek." (Oscar Wilde)

A tükör nem hazudik. De olykor elvonja a figyelmünket arról, ami a háttérben zajlik. Olyan erősen nézzük magunkat és koncentrálunk személyünkre, hogy közben egyéb nagyon fontos dolgok, emberek, mellékessé válnak. Nem foglalkozunk velük, nem időzünk rajtuk, velük, és ez életünk újabb bonyolult fordulatait jelentheti.

Divat magunkat előtérbe helyezni. Ez lehet, akár magamutogatás is, folyamatos jelenlét az online térben és küzdelem a lájkokért. Nem kell virtuális véleményvezérnek lenni ahhoz, hogy számítsanak a pici hüvelykujj mutogatások. A nagy átlag nem pénzt, hanem figyelmet kap a feltöltéseiért. Olyan figyelmet, amit valószínűleg a környezete nem ad meg a számára. És lehet ennél sokkal diszkrétebb a dolog, amikor belülről fakadóan eszelünk ki újabb és újabb elfoglaltságokat a magunk fontosságára. Tanulás, sport, hobbi, szórakozás, csupa olyasmi, ami minket szolgál, nekünk kedves. Mert ugye, mi vagyunk a legfontosabbak. Aztán amikor szembejön az elköteleződés, mondjuk egy tartós párkapcsolat formájában, nehézzé válik bármitől megválni, bármiről lemondani, mert megszoktuk önmagunk elsőségét. A szingli életmód egyik nagy eszmei támogatója a nyugati életfelfogás, amely az énközpontúság jelentőségét helyezi előtérbe. Természetesen lényeges a tudásunk, a fejlődésünk, a jólétünk, a kiegyensúlyozottságunk, de helyet kell biztosítanunk a közösség vagy a szűkebb közegünk részére is. És nem egy elfekvő sarokban, hanem egy tágas és világos belakható szobában, térben.

Hiszen erről szól minden! Számtalan minket érő impulzus irányít az önzés felé. Nézz ki jobban! Legyél képzettebb! Keress többet! Légy sikeresebb! Őrizd meg a fiatalságod! Válj vonzóbbá! Ismerős szlogenek? A modern embert buzdító jelszavak körülvesznek és mindenfelől harsognak. Rólunk és nekünk szólnak, hozzánk beszélnek. Szükség van minőségi emberré válni, ez kétségtelen. Kell hozzá például, önismeret, ismeret, empátia, becsület, őszinteség, kitartás, cél. Emberi értékekre alapozni bármikor kiváló gyakorlati életfilozófia. Ám van az a pont, amikor mindez önismétlésé válik. Nem szolgál minket és ezzel együtt mi nem szolgáljuk a környezetünket. Csak az ember önimádó természetét ragadja meg. Szorosan elkapja a nyakánál fogva és nem ereszti. Költsél magadra még! Kényeztesd magad még! Tegyél magadért még! Add meg magadnak, megérdemled! A közös pont ezekben a mondatokban, a magadért. Nem másokért, nem a közért, hanem magadért. Fontos vagyunk igen, de fontos a világgal és másokkal alkotott összefüggéseink, összefonódásaink, kapcsolódásaink. Ez egyedül lehetetlen.

Bensőséges viszony belülről szemlélve. Vegyünk mondjuk, hogy párkapcsolatban élünk. Mennyi időt és energiát fordítunk arra, hogy a kedvesünk kedvében járjunk? Hogy érezze, szeretjük őt. Nem csak amolyan tessék-lássék módon, hanem odatéve magunkat. Egyáltalán tisztában vagyunk vele, miként adhatjuk leginkább az értésére (vagy érzésére) a szeretetünket? Vagy a másik oldalon állunk. Ezekről vajmi kevés fogalmunk van, de az tudjuk, ő mit nem tesz meg értünk. Ma sem nyírta le a füvet. Nem mosta le az autót. Nem rakott rendet. Nem várt meleg vacsorával. Ha ő nem tesz értem, én miért tennék? Társunkkal szemben álló indokok tárházával rendelkezünk. Vagyis, a saját szempontunkból szemléljük a párkapcsolatunkat. Előbbre vesszük a mi érdekeinket, az irántunk kimutatott szeretet megnyilvánulását, a nekünk tett szívességeket, mintsem azzal törődjünk, hogy önzetlenül adjunk a másiknak. Pedig elvileg ez a legmeghittebb és bizalmasabb kapcsolatunk. Mégis az önzésünk járja át. Elvárunk, neheztelünk, sajnálkozunk és széttárjuk a karunkat, miközben egyre messzebb sodródunk egymástól. Nem vagyunk tehetetlenek. Hiába teszünk úgy. Most is változtathatunk. Túlléphetünk a szűklátókörünkön és magunkon kívülre fókuszálhatunk. Tehetünk valamit a párunkért, anélkül, hogy viszonzást várnánk. Csak azért, mert szeretjük. Mutassuk ezt meg neki. Amikor csak várunk, hibáztatunk, magunkra gondolunk, akkor megássuk a kapcsolat sírját. Amikor cselekszünk, akkor szeretünk, akkor gazdagítjuk a kapcsolatot.

Jól megfizetve. Rászoktunk, hogy mindenben nézzük az ár érték arányt. A befektetett munka, idő, pénz megtérülését. Jó kapitalista mentalitással ügyelünk rá, hogy meg legyünk fizetve. Gyakran nem is vagyunk hajlandók ingyen dolgozni. Értsük ezt áttételesen is. Minek tegyek meg bármit, amiből nincs közvetlen hasznom? Persze, szívesen segítek. Mennyiért? Anyagias és egocentrikus világképünk az érdekeltségünkig terjed. Itt a határ és ezt nem lépjük át. Megint azért nem, mert az individualizmus győz és szükségünk van nyereségre. Mi lenne, ha átadnánk a profitot? Ha egyszer lemondanánk valaki javára? Vagy nem is számolnánk vele, csak a szimplán segítenénk. A jó érzés kedvéért. Igen, mondhatjuk, hogy akkor meg itt van az önmagunk számára biztosított nagylelkű jó érzés, hogy tettünk valamit jófejségből, emberségből. Azért ez mégsem ugyanaz, mert ez esetben a humanista gondolkodásmód felülemelkedett az énközpontúságon. Hatalmas sikert arattunk önmagunk felett. Pontosabban nem önmagunkat győztük le, hanem az önzőséget, az egyén állandó fontosságát szorítottuk háttérbe. Ez inkább valódi önmagunk sikere.

Kilépni önmagunk markából. A problémáink jó része is azért nem oldódik meg, mert ugyanígy belülről tekintünk rájuk. Megszokott rosszként részei az életünknek, és ahogy egy toxikus kapcsolatban élő társfüggő, nem tudunk elszakadni tőlük. Ragaszkodunk hozzájuk, ha megoldást keresünk azt a saját korlátainkon belül tesszük, holott az talán rajtunk kívül található, a meglévő ismereteinken, képességeinken túl helyezkedik el. Ilyenkor is le kell tenni az egót, el kell ismerni, hogy kevesek vagyunk jelenleg a megoldáshoz. Ezzel semmi gond sincs. Az életben mindent úgy tanultunk meg, hogy kiléptünk a saját árnyékunkból. A fényre léptünk, nagyobbak lettünk, okosabbak, ügyesebbek. És jellemzően valaki támogatott ebben, bővítette a tudásunkat, példát mutatott, a helyes útra terelt. Ez is illusztrálja, hogy többek vagyunk egyének gyülekezeténél. Együttműködők, közösséget alkotók vagyunk. A magunk önző módján, az önzetlenséggel sokkal jobban járunk. Ezt fogalmazta meg kiválóan Steven Pinker: "Csakis kölcsönös önzetlenséggel szerezhetünk mindketten érvényt az érdekeinknek. Mindketten jobban járunk, ha osztozunk a feleslegen, megmentjük egymás bajba jutott gyerekeit, és nem késeljük meg egymást, mint hogyha hagyjuk ránk rohadni a felesleget, elsüllyedni a gyerekeinket, és folyamatosan civakodunk egymással. Persze én egy kicsit jobban járnék, ha önző módon viselkednék a másikkal, és ő járna rosszabbul, de ugyanez fordítva is igaz, vagyis ha mindketten megpróbálnánk élni az önzőség előnyével, mindketten rosszabbul járnánk."



Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor ne légy önző és oszd meg másokkal is.
Fotó: kues1, freepik