Bánunk az emberekkel vagy bántjuk az embereket?

Hétköznapi helyzetek és viselkedések, amelyek nyomot hagynak a kapcsolatainkon

"Azok az emberek, akik csak a kalapáccsal tudnak jól bánni, minden problémát egy-egy szögnek látnak." (Abraham Maslow)

A legkülönbözőbb formákban kerülünk kapcsolatba az emberekkel. Igénybe veszünk egy szolgáltatást vagy mi szolgáltatunk, panaszkodunk vagy nekünk panaszolnak. Kommunikációnk mértékegysége az adott szituációból adódó elégedettség. Nem arathatunk mindig osztatlan sikert, de elérhetjük, hogy a másik jobban érezze magát. Megbecsült emberként, építő kapcsolatként élje meg a történteket. Mit érdemes elkerülni vagy éppen megtenni, amivel elérhetjük ez?

Észrevétel. Belépünk egy boltba, ahol bömböl a zene, és az eladó betépett zombiként bámul bele a világba. Le sem... foglalkozik velünk. Van a másokkal való viselkedésünknek egy igazán szégyenteljes része, amikor levegőnek nézünk valakit. Például, összebalhézunk egy figurával és nem akarunk többé tudomást venni róla. Társaságban is úgy teszünk, mintha jelen sem lenne. Emlékszem egy korai munkám során, amikor egyik-napról a másikra lapátra tettek, nem váltunk el felhőtlen viszonyban a felsővezetővel. Később, amikor mentem elszámolni a béremmel, és találkoztam az ottani kollégákkal, megjelent ez a fejes, majd számomra is jól hallhatóan közölte egy volt felettesemmel, hogy mondja meg nekem, hogy én már nem dolgozom itt, ezért legyek szíves kifáradni az épületből és a parkolóban várakozni. Miután távozott, a felettesem hozzám fordult és egy grimaszos félmosoly kíséretében annyit mondott: "hallottad, légy szíves fáradj ki". Persze ebben jócskán benne volt a tudatos megalázás is. Ám átnézni valakin igazi otrombaság. Ha nem szolgált rá az illető, akkor magában keresi a probléma gyökerét, nem érti mivel szolgált rá erre a lealacsonyításra és akár az önképét is csorbíthatja ez a magaviselet.

Segítőkészség. A minap jártam egy kormányablakban. Miután végeztem a dolgommal még egy kérdést feltettem. Sejtettem, hogy a téma a hatáskörükön túli. A hölgy azonban elment és megkérdezte egy kolléganőjét, akiről tudta, hogy képben van a kérdésben. Nem hivatalból tette, mert nem az ő kompetenciájuk volt válaszolni. Nem is volt kötelessége, nyugodtan elutasítható lehetett volna, de ő a segítőkészség mellett döntött. Mélyen emberi gesztus. Mi mennyire vagyunk azok? Nem csupán vészhelyzetre gondolok. Van egy rakás szitu, amikor az emberek hozzánk fordulnak és nekünk lehetőségünk adódik egy kis pluszt adni nekik. Mondjuk, becsomagoljuk, amit vettek, vagy felajánlunk számukra egy egyedi juttatást, vagy segítünk a csomagjaik cipelésében. (Bár ez utóbbit szakmától függően csak mértékkel, mert a napokban fültanúja voltam amint egy zsúfolt vonaton a tapasztaltabb kalauz oktatta fiatalabb társát. A kalauz legyen segítőkész, tanácsolta, de ez ne menjen a munkavégző képessége rovására. Óvatosan emelje fel a koffert, nehogy meghúzza mondjuk a derekát, és az út további részén ne tudja ellátni a feladatait. Ott maradhat a teljes szerelvény jegykezelő nélkül.) Szeretnek minket az emberek? Tudják, hogy valóban odafigyelünk rájuk?

Őszinteség. Nagyon kemény dió, megmondani azt is, ami kényelmetlen. Lehet balfékek voltunk vagy egyszerűen nem szeretünk nemet mondani. Pedig sokkal többet segítünk, ha őszinték vagyunk. Nem hitegetünk valakit, hogy ezt vagy azt megtesszük, aztán mégsem. Neki meg nem marad már ideje, megoldani a problémáját, mert teljes mértékben számított ránk. Amikor az illető minket keres fel, azt azért teszi, mert bízik bennünk. Valószínűleg okkal. Nem tudunk mindig mindenki igényének megfelelni. Nem is kell, de talán ismerős az érzés, amikor azért nem mondunk nemet, mert arról ismernek minket, hogy mi aztán mindig, mindent megoldunk. Tudjuk a korlátainkat, és vállaljuk is őket, ez nem szégyen. Az inkább gáz, ha nem teljesítünk. És még gázabb, ha már akkor tudjuk, hogy nem fogunk teljesíteni, amikor vállaltuk a feladatot. Elképzelhető, hogy nehéz szívvel vállaljuk fel a kellemetlen helyzeteket, de biztosan kevesebb kárt okozunk vele a kapcsolatnak, mintha az igazság kiderülése után a csalódás uralkodna el.

Megkülönböztetett minőség. Van egy igazán irritáló megnyilvánulás. Amikor a nagy ember titkárnője felhív, és megrendel valamit, amivel kapcsolatban többször is hangoztatja, kinek lesz, és mennyire fontos, hogy tökéletes legyen és külön szeretné, ha odafigyelnénk erre meg arra. Ez a beszélgetés azt feltételezi, hogy a hívott fél figyelmét külön fel kell hívni a minőségre, különben az hajlamos slendrián munkát végezni. Olyan lealacsonyító, mintha egy óvodai társalgásban vennénk részt, ahol a nevelő néni szájbarágósan ismétli el a csöppségnek, hogy mit kell tennie. Az egész gyerekes, nincs benne semmi érettség. Úgy vélem, aki ad arra, mit kerül ki a kezei közül, annak ezt nem kell külön szajkózni. Az oda teszi magát akkor is, ha egy segédmunkásnak melózik és akkor is, ha a polgármesternek. Természetesen bennünk van a társadalmi hierarchia általi hiedelem, és bizonyára ez kihat a munkánkra is. Zsigerből képesek vagyunk mi is jobban izgulni, ha egy magasan kvalifikált emberrel hoz össze az élet. Pláne, amikor ezt még külön ki is hangsúlyozzák. De azért hasra nem kéne esni, inkább arra koncentrálni, hogy minden időben a tőlünk telhető legjobbat nyújtsuk és így nem érhet meglepetés se minket, se a megrendelőt. Legalábbis negatív értelemben nem. Murphy törvényeit most hagyjuk, azok úgyis akkor ütnek be, amikor nem kéne.

Ezekből a konkrét apróságokból is látható, milyen bosszantók vagy épp felemelők vagyunk, amikor valamely viselkedési minta mellett döntünk. A választásunkon keresztül rajtunk múlik, mit mutatunk, mire tartjuk embertársunkat. Megbízunk benne, vagy csak bízogatunk. Lelkiismeretesen szolgáltatunk, vagy csak épphogy kiszolgáljuk. Mindannyian azt szeretnénk, ha emberszámba vennének minket és minél jobban megbecsülnének. Ez a megoldóképlet velünk kezdődik, a mi mások iránti magatartásunkkal. Molnár Krisztina Rita ezt találóan és kellő humorral megfogalmazta; "A jó postás törődik a címzettek lelkével is: a nyugdíjas nénikékkel elbeszélget az időjárásról; az otthon lévő anyukák elmesélhetik neki, milyen rosszul aludtak, mert a legkisebbnek már megint jön egy foga; a kutyákkal pedig szintén kénytelen jó kapcsolatot kialakítani - hol fültővakargatással, hol uzsonnája egy részének feláldozásával."

Ha tetszett ez a poszt, akkor bánjunk kicsit jobban egymással. És látogass el máskor is az oldalra a hasonló cikkekért.
Fotó: Petr Sevcovic, Unsplash