Békejobb... vagy nem jobb?

8 pontban arról, miért esik nehezünkre kibékülni másokkal

"Egypercnyi kibékülés többet ér, mint egy életre szóló barátság."
(Gabriel García Márquez)

Balhézni sokkal könnyebb, mint kibékülni. Amikor elszakad valami, elszabadul a pokol, a felfokozott érzelmek lávája feltör a mélyből és elborítja a kapcsolatot. Ezt visszacsinálni nem lehet, helyrehozni pedig kemény ügy. Főleg, hogy hiába minden békéltető technika, már az elején akadályokba ütközünk, mert nem igazán fűlik a fogunk a béküléshez. Miért is?

Van méltóságunk. Nehogy már én kezdeményezzek. Az olyan, mintha én alázkodnék meg. Nekem is van önérzetem. Indokolt vélekedés ez. De azért kérdezzük meg magunktól mennyit ér számunkra ez a kapcsolat. Ha nagy értékkel bír, akkor talán feldobhatjuk a labdát, mint ezzel: "nem érzed úgy, hogy beszélnünk kéne?" vagy ezzel: "azt hiszem túl régóta ismerjük egymást ahhoz, hogy ne beszéljük meg a történteket". Ez még nem tiporja a sárba a méltóságunkat, de kinyit egy kaput a viszonyunk rendezése előtt.

Várakozunk. Az előbbi okból. Úgy gondoljuk ő sértett meg, neki kell megtennie az első lépést. Ezért várunk. Emberek vagyunk, a legtöbben alapból kerüljük a kényes szituációkat. Halogatjuk az ilyen témájú társalgásokat, szándékosan nem kényszerítjük bele magunkat ebbe a szerepbe. Ráadásul van, aki abban bízik, hogy idővel elévül a neheztelés. Tompulhat a fájdalom, de a kapcsolat sosem lesz már a régi. Akkor sem biztos, hogy vissza kerül a régi fényébe, ha teszünk érte, de ha csak várakozunk, az időre bízva a megoldást, az nem fog eljönni.

Nehéz beszélgetés. Nem vagyunk felkészülve, hogy tapintatosan szóba hozzuk a kínos kérdéseket. Nem tudjuk mit, hogyan, meddig? Hogyan fogalmazzak, mit mondjak, hogy ne tűnjek se megbántottnak, se mimózának? Nem kaptunk nyelvtani és viselkedéstani alapkiképzést a vitás helyzetek orvoslására. Elszántságra van szükség, őszinteségre és jószándékra, hogy helyre akarjuk hozni, ami félrement. Erre egyikünk sincs igazából felkészülve, de hiába is lennénk, ez a beszélgetés akkor is mázsas súlyokat hordoz, amelyeket meg kell emelni majd le kell tenni.

Nem bírjuk az érzelmi nyomást. Egy vitában való érintettség mindig mélyen hat ránk érzelmileg. Jogosan vagy nem, de gyakran személyeskedéssel telítődik, ami erős stresszt mozgósít. Tudnunk kell kezelni az érzéseinket. Kordában tartani, tényszerűnek lenni, bár ez korántsem egyszerű. Ám ezen múlik, el tudunk-e távolodni a helyzettől annyira, hogy rendezni tudjuk a konfliktust. Az egy kiemelt érzelmi teher, amikor rólunk van szó. Megítéltetünk, véleményeznek minket, bírálnak, olyan oldalról is, amely nem fedi a valóságot. De nem engedhetünk szabad utat az érzelmeink befolyásának.

Talán mi is vétettünk. Sok vitás kérdésnek van előzménye. Az úgy kezdődött, hogy visszaütött létező állapot. Magunkat is vizsgálnunk kell, hol hibázhattunk. Kettőn áll a vásár. Csak teljesen nyílt lapokkal húzhatjuk ki a kiváltó ok gyökerét és tisztíthatjuk meg a nézeteltérést. Sanszos, hogy mi sem voltunk és vagyunk tökéletesek és bizony esetleg mi is hozzájárultunk a kérdéses szitu kialakulásához. Bármily kellemetlen ezzel is számolnunk kell, szembenézni, és akár elnézést kérni.

Az irányítás elvesztése. Stephen Chbosky mondta; "Azok az emberek, akik soha nem engedik ki a kezükből az irányítást, attól félnek, hogy semmi nem úgy sikerül majd, ahogy szeretnék." Kedvünkre való, ha irányításunk alatt tartjuk a dolgokat. De a sérelmek felszínre hozásakor, a beszélgetés akár kontrollvesztetté válhat. Olyasmikkel szembesülünk, amire nem számítottunk és erre azonnali visszavágással reagálunk. Nem figyelünk és mindjárt egy újabb vádló polémiába kerülünk a békülés helyett. Ajánlatos nyugodtan fogadni minden elhangzó infót. Gondoljunk bele, a másik a saját szemszögéből úgy élte meg, ahogy elmondja. A higgadt reagálás a titok, és maga a beszélgetés irányítható marad.

Mártír hozzáállásúak vagyunk. Azon embercsoportba tartozunk, akik mindenben szerencsétlen helyzetük önigazolását látják. Az önmarcangolás ugyanúgy hozzátartozik e típusnak a napjaihoz, mint a levegővétel. Ha valakivel összebalhézunk, az is csak egy újabb bizonyítéka hátrányos és nyomorult helyzetünknek. Ezért eszünk ágában sincs helyre tenni a kapcsolatot, mert hát lássuk be engem senki se szeret és nem becsül meg. És amíg ez fennáll, mindezt elmesélve, együttérzést, szánalmat, sajnálatot ébreszthetek másokban. A világért sem válnék meg ettől a figyelemtől.

Jó, ha fáj. Ha egy kulcskapcsolatról van szó, biztosan sokat jár az eszünkben, ami történt. Nehezen feltételeztük volna, hogy az illető arra vetemedik, amit tett vagy mondott. De megtette, mi csalódtunk és rágjuk a kefét. Még akkor is, ha azt állítjuk nem így van, akkor is bánt a dolog. Ez jó hír, mert valószínűleg számít nekünk ez az ember. Ha nem így lenne, nem foglalkoztatna minket ilyen sokáig. Belülről mardos a történés, tudjuk mi a helyes, de emberi méltóságunk nem engedi meglépni. Nőjünk fel, kezdeményezzünk, ez nem megalázottságot sugall, hanem az érettségünk jele. És, hogy elkerüljük a problémás helyzeteket, fontolóra vehetjük Szent Bernát gondolatát: "Három dolgot ajánlok nektek, amiket életem során legjobb képességeim szerint megfigyeltem: kisebb hitelt adtam a saját véleményemnek, mint mások ítéletének. Nem lobbantam haragra a másoktól kapott bántások miatt. Senkit nem akartam haragra ingerelni, s ha mégis, amennyire tudom, kibékültünk."

Ha tetszett ez a poszt, akkor olvass el még pár hasonló témájú cikkel az oldalon.