Bezzeg, ha olyan lennék

A másokhoz való hasonlítgatás hátrányai

"Ha a körülmények igazságtalan voltára összpontosítasz, akkor szüntelenül másokkal fogod összehasonlítgatni magad ahelyett, hogy megbecsülnéd saját különleges egyediségedet." (Cherie Carter-Scott)

Jó dolog mentort választani, példaképet találni. Még jobb, ha a nyomdokain haladva eredményeket érünk el. Mégis a másokhoz való állandó hasonlítgatás kifejezetten egészségtelenné válhat. Nem csak megrekeszt minket, de az élet legkülönbözőbb területein is lebonthatatlan gátakat húz elénk. Miért nem ítéljük meg magunkat helyesen, amikor másokhoz viszonyítunk?

Kisebbrendűségi érzést hordoz. Megerősítő hasonlóságokat találni a sikeres emberekben és magunkban. Kis mértékben ez motiváló. Átesni a ló túloldalára és mindenben hasonlítgatni azonban igen destruktív. Sok szülő nyúl ehhez az eszközhöz, ezzel helyezve nyomás alá a gyermekét. Bizonyára ismerős mondatok ezek: "bezzeg, ha te is úgy viselkednél, mint a Pisti" vagy "nézd meg a Julcsi megint milyen ügyesen megtanulta a leckét, nem úgy, mint te". A pici úgy véli ő nem elég jó a szüleinek, mert nem felel meg az általuk támasztott igényeknek. Már ideje korán kialakítjuk a kisebbrendűségi érzést a gyermekben, amely később tovább mélyül. Ezt a mintát látja, ezért ő is hasonlítgatja magát másokhoz. Rendszerint negatív irányba.

Ők nem mi vagyunk. Mindenki egyedi személyiség, sajátságos élethelyzettel. Vannak alapvetések, emberi értékek, törvényszerűségek, amelyek mindannyiunkra igazak, de végső soron mind megismételhetetlen szituációban vagyunk. A hasonlóságok ellenére sincs két egyforma tapasztalatokkal, életúttal rendelkező ember. Ezek az apró, ám de lényeges eltérések pedig speciálissá tesznek minket. Ami igaz ránk, nem feltétlenül igaz másra is. Bizonyos dolgokban radikálisan másfajta megoldásra lehet szükségünk, mint a példaképünknek. A saját nyelvünket kell beszéljük, az életünk kihívásait nem oldhatjuk meg mindig valaki más tapasztalatából. Amint az Karl Lagerfeld megfogalmazta; "Az egyéniség ott kezdődik, ahol az összehasonlítás véget ér."

Nem ismerünk minden részletet. Rendszerint léteznek el nem mondott történetek. Amit a legnagyobb sikerek ellenére sem osztanak meg vagy nem úgy osztanak meg velünk, ahogy történt. A sötét oldal a legtöbbünk hátterében megtalálható. Szégyelljük, nem akarunk beszélni róla, az mindegy. De ezek is kellettek ahhoz, hogy azzá váltunk, akivé. Akárhol tartunk most, a formálásunkhoz hozzájárultak. Információ hiányában könnyű téves következtetést levonni. Mi is beleshetünk ebbe a hibába, amikor azonosságokat vélünk felfedezni egy bizonyos személy irányába, úgy, hogy a teljes képet nem ismerjük. Legyünk óvatosak.

Lekicsinyeljük vele magunkat. Minél nagyobb formátumú személyhez hasonlítjuk magunkat, annál kisebbnek érezhetjük magunkat. Az ő eredményei mellett a mieink eltörpülnek. Ez a szakadék nagy és talán tovább növekszik, ahogy az illető, már a csúcsra érve, további sikereket arat, míg mi csak küszködünk. Ez normális, de minket letörhet az érzés, hogy hiába hajtunk, erőlködünk, valahogy a különbség nem csökken, sőt, nő a távolság. Az ösztönzésünk csorbát szenved, és inkább feladjuk, mint reálisan megvizsgálva a helyes mederbe terelnénk a céljainkat.

Máshol tartunk. A siker egy út, tartja a mondás. Ráadásul egyénenként ez más és más. A végeredményes is más lehet. Mint az előző pontban is láttuk, nagyon romboló, amikor az út különböző szakaszain járó személyeket összehasonlítunk egymással. Nincs létjogosultsága a méregetésnek, mert sok tényezőtől függ, hol is tartok az én utazásomon. Előbb vagy később indultam, jobbak vagy gyengébbek a képességeim, vannak vagy nincsenek támogatóim, olyan elemek ezek, amik kihatással vannak a fejleményekre. Páratlanok vagyunk, és ez igaz arra az ösvényre is, amit be kell járnunk, hogy megvalósítsuk a terveinket.

Elveszítjük az ösztönzést. A hasonlítgatás során hajlunk a végletekig párhuzamokat vonni. Nem vesszük figyelembe az egyén sajátosságait, ezért rendkívül lelombozó amikor az azonosságokra építve az várjuk el, hogy mi is ugyanazt fogjuk elérni, és mégsem. Márpedig erre nincs garancia, hogy így lesz, mert ez csak általánosítás. Szeretjük az általánosságot, mivel ez segít nekünk az életben mindent könnyen beazonosítani és beletenni egy skatulyába. Szeretjük, ha meg van a helye, meg van az értelme a dolgoknak. Amikor viszont nem sikerülnek ezek a dobozba pakolások, akkor nem tudunk mit kezdeni. Így vagyunk saját magunkkal is. Míg valakihez hasonlítjuk magunkat, addig megtaláljuk a helyünket a világban. Addig tudjuk mit érhetünk el. Ám, amikor nem a várakozásainknak megfelelően alakulnak a terveink, akkor bajba kerülünk. Rosszabbnak, gyengébbnek, szerencsétlenebbnek tituláljuk magunkat és vesztünk a motivációnkból. Pedig csak mások vagyunk, és akkor épp egy személyre szabott megoldásra van szükségünk.

Meríteni a többi emberből, a tudásukból, a képességeikből vagy a példájukból elengedhetetlen a fejlődésünkhöz. Alapozni arra, amit mások már kitapostak előttünk okos. Összevetéseket csinálni, hol állunk, merre tartunk, szintén ajánlatos. De mindez csak útmutató. Nem érdemes teljes egészében és mindenben mások teljesítményéhez mérni magunkat, mert sosem lesz jó vége. Még abban az esetben sem, ha olyasvalakihez méricskélünk, aki sokkal kedvezőtlenebb helyzetben van, mit mi. Ilyenkor túlzott önbizalom, nagyképűség és agresszió uralkodhat el rajtunk, ami szintén nem ad hiteles önképet. Fogadjuk meg Anselm Grün javaslatát; "Nem az a fontos, hogy magadat másokkal összehasonlítsd, hanem hogy merj saját mértéked szerint élni." Így valóban a saját életünket élhetjük.

Ha összehasonlíthatatlanul jobban tetszett ez a poszt, mint az előző, akkor oszd meg másokkal is.