Egyedül nem megy

2017.01.04

A sikereink csak a mi érdemünk lenne?

"Egyesek belépnek az életünkbe, majd csöndben távoznak; mások maradnak egy ideig, emléket hagynak a szívünkben, és ettől végképp megváltozunk." (Ismeretlen szerző)

Önzők vagyunk. Mindannyian. Miért mondom ezt? Mert gyakran hajtanak a belső ösztöneink arra, hogy elérjünk valamit, megszerezzünk valamit, letegyünk valamit az asztalra. Azért, hogy megmutassuk, kik vagyunk. Hogy megmutassuk, vagyunk valakik. Egyszerű emberi természet, hogy magunkat részesítjük előnyben. Ez társadalmunk érvényesülési alapja. Pedig gondoljunk csak bele, soha semmit nem értünk el egyedül. És ez a továbbiakban is így lesz.

Nagyon szeretem ezt a mondást; "Ha egy teknőst látsz egy kerítésoszlop tetején, akkor biztos lehetsz benne, hogy valaki odatette". Alex Haley író irodájában volt egy fotó, amely ezt ábrázolta. Ezzel figyelmeztette magát minden alkalommal, amikor elkapta a hév, hogy megveregesse a saját vállát, valamely nagyszerű tette miatt, hogy nem önerőből jutott oda, ahova. Ez a kép segített neki, hogy megfelelő alázattal álljon az eredményeihez és más emberekhez. Ez számunkra is intő lehet.

Kik vagyunk? Mindaz, amivel rendelkezünk, azt kaptuk. A legegyszerűbb példa erre az életünk. Nem választottuk, nem döntöttünk felőle, hanem készen kaptuk. Isteni erő, vagy némi biológia, teljesen mindegy miben hiszünk. Megszülettünk erre a világra, és valószínűleg hosszú ideig mások segítő gondozására voltunk utalva. Nem voltunk önellátók, a szüleink gondoskodtak rólunk, etettek, itattak, tisztába tettek, óvtak, vigyáztak ránk és neveltek. Minden, amivel indítottuk az életünket az a természet és aztán a szüleink érdeme.

Segítséget kapunk? De később is mások által jutottunk előbbre. Tanárok, edzők, mentorok, barátok, ismerősök, akik hozzájárulnak a tudásunk gyarapításához, hozzájuttatnak egy jobb álláshoz, egy kiemelkedő sportteljesítményhez. Emberek, akik bizalmat szavaznak nekünk, hisznek bennünk, akkor is, amikor mi még talán nem. Emlékszem gyermekkoromban volt egy nagyszerű rajztanárom, aki kiváló ember volt és kivételesen tehetséges művész. Ő látta bennem a tehetséget, és sokat is tett azért, hogy ezt kihozza belőlem már fiatalon. De ilyen az, ha nem vagyunk elég érettek egy tanítóhoz. Nem becsültem meg az általa nyújtott tudást, és linken álltam a témához. Ma már tudom óriási hatást gyakorolt rám még így is, rengeteget tanultam tőle, és most értékelem azokat a korai éveket. Életünk folyamán sokan támogatnak minket, istápolnak, és vezetnek a választott utunkon. Emberek, akikkel kapcsolatba kerülünk. Nem mi egyedül. Mások.

Mit tudunk? A tudás, amit megszereztünk és megszerzünk igen korlátozott és véges. Lehet valaki piszok jó mérnök, ugyanakkor egy omlettet sem tud összeütni. Érthet valaki a tetőácsoláshoz, de valószínűleg nem kompetens a gyógyításban. Halálunk percéig okulhatunk, akkor sem fogunk minden tudni. Sőt a legtöbb esetben azt érezzük, minél több mindennel vagyunk képben, mintha annál kevesebbet tudnánk. Már korábbi bejegyzésemben elővettem Ralph Waldo Emerson idézetét, most újrahasznosítom: "Minden ember, akivel összekerülök, bizonyos mértékig felettem áll. Abban, amit tanulok tőle.". Korlátoltságunk végett szükségünk van egymásra. Kell, hogy legyenek a szakmájukban kitűnő személyek, akik időnként keresztezik az életünket, és hatással vannak ránk.

Mi gátol? A büszkeségünk. Olyan simogató az egónknak, amikor azt érezzük, hogy valamit mi csináltunk meg. Ahogy Vörösmarty Mihály írja; "Ez jó mulatság, férfi munka volt.". Szeretjük kihúzni magunkat, hogy igen kérem, ezek bizony mi voltunk, figyeljen ide mindenki. Bezsebelni az elismerő pillantásokat, a dicséretet, a hátba veregetéseket. Azonban jusson eszünkbe, a sikereink mögött mindig állnak más emberek, akik megteremtették a lehetőségét annak, hogy mi eredményesek legyünk. A büszkeségünk fakadhat belső fájdalmainkból, sérüléseinkből. Az évek során a nélkülözött személyiségünk által szerzett sebek. Nem tudtunk megfelelni valakinek, elvesztettünk valami lényegeset, nem kaptunk elég figyelmet, stb. Úgy véljük, ha magunkat előtérbe toljuk, akkor végre kellően odafigyelnek ránk, és kielégítődik az elismerésünk iránti vágyunk. Bizonyára ismerünk olyan embereket, akik akkor is igyekeznek a középpontba kerülni, ha semmi mondanivalójuk sincs. A bolhából is elefántot csinálnak, csak azért, hogy a saját érdemeiket felnagyítsák. Az a sok fájdalom, amelyet magukban hordoznak, az sugallja számukra, hogy így majd megkapják az áhított rivaldafényt.

Mi tehetünk? Becsüljük meg a kapcsolatainkat. Sajátítsuk el a kommunikációt magas szinten, hogy a viszonyainkat helyes és igényes módon tudjuk navigálni. Egyben osszuk meg magunkat másokkal. Figyeljünk oda, akarjunk segíteni, tudva azt, hogy minden egyes ember által elért érdem a körülötte élők érdeme is. Tartsuk nagyra a környezetünkben lévő embereket. Hiszen általuk lettünk azzá, akik vagyunk. Ha csak kicsit is, de le tudjuk venni a szemünket magunkról, némileg önzetlenebbé válunk, sokkal több mindent érhetünk el, mint azt remélnénk. Egészséges önbizalommal viseltetni a sikereink iránt, és értékelni azt, hogy nem egyedül a mi erényünk az, ahol tartunk, előre lépés a személyes fejlődésünkben és egy gazdagabb élet reményében.

Valakinek lenni? Végezetül egy lényegi aggodalom, amellyel mindannyian szembenézünk olykor, a "valakinek lenni" elve. Hogy érezzük-e valakinek magunkat az gyakran attól függ, mire tartjuk személyünket, tetteinket. Függetlenedjünk attól a hasonlítgató felfogástól, hogy más emberekhez viszonyítgassunk. Inkább nézzünk körbe a közegünkben. Embereket látunk, akikkel napi kapcsolatban vagyunk. Dolgozunk velük, beszélgetünk, játszunk, nevetünk, tanulunk, szeretünk. Nem vagyunk egyedül, de egyediek vagyunk. Mások által teljesedünk ki, de egyéniség maradunk. Ha sokszor mondjuk magunknak; "Valaki akarok lenni.", akkor nézzünk körbe még egyszer, fedezzük fel az igazságot, és mondjuk is ki azt; "Már most is vagyok valaki.".


Ha tetszett a bejegyzés, és nem egy magányos harcos vagy, akkor csatlakozz az oldal követőihez.