Együttérző érzéketlenség

A túlzott empátiában rejlő veszélyek

"A legtöbb emberi képességhez hasonlóan az empátia is elsősorban és mindenekelőtt azt szolgálja, aki empatikusan érez, és nem azt, akinek a helyébe beleérzi magát az illető." 
(Fritz Breithaupt)

Az empátia létfontosságú. Úgy véljük, hogy nem lehet elég belőle. Minél empatikusabbak vagyunk, annál emberségesebbek is. Azonban ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk.

Szemellenzőt föl! Érdekes megfigyelésnek ad hangot az empátiáról az aktuális könyv, amelyet olvasok. Tudományos kísérlettel is alátámasztja a gondolatot. Emberek egy csoportjának beszéltek egy gyógyíthatatlan beteg kislányról, aki egy életmentő kezelés várólistáján van. Azt mondták nekik, hogy megtehetik, hogy előbbre veszik a listán, de kérték, hogy objektívan álljanak a kérdéshez. Az emberek értették, hogy minden gyermek ezen a listán hasonló helyzetben van, ezért nem hozták előbbre a sorban. Majd egy másik csoportnak nem csupán meséltek a kislányról, de arra is megkérték őket, hogy képzeljék magukat a helyébe. Mennyi szenvedés, küszködés, reménykedés. Ők ezt követően előbbre vették a gyermeket a sorban, nem törődve azzal, hogy a többieknek is nehéz a helyzetük és a sorrendet szakmai döntéshozók állították fel. Kerüljünk valakihez közelebb és rögtön képesek vagyunk felülírni akár a morális szemléletünket is.

Természetes részrehajlás. Érthető, hogy a hozzánk közel állókhoz egészen másként viszonyulunk, mint az ismeretlenekhez vagy akár a felületes kapcsolatainkhoz. Többet megengedünk nekik, többet elviselünk tőlük. Ha a családtagjainkkal, barátainkkal történik valami rossz, azonnal megtorlásért kiáltunk és kemény retorziót követelünk. Ha ugyanez megesik számunkra idegen emberekkel, lehet, hogy csak a vállunkat rándítjuk. Azt mondjuk ez rendben van, hiszen nem vehetjük az egész világ baját a vállunkra. Valóban nem, de hol marad a pártatlanság? Az elvileg mindenkit megillető korrekt, etikus bánásmód? Sehol. Így alakul ki a kettős mérce, amely mindig felénk és a közeli kapcsolataink felé húz.

Gerjesztett ellenszenv. A tőlünk eltérő állásponton lévőket pedig igyekszünk eltávolítani magunktól. Hangsúlyozzuk a különbözőséget, a saját értékrendünk magasztosságát és mások értékrendjének a hitványságát. Ettől jobbnak érezzük magunkat. Ha tovább akarjuk feszíteni a húrt és mélyíteni az ellenszenvünket, akár dehumanizálhatunk is. Csúszó mászónak, féregnek nevezni valakit, megfosztani az emberiesség arcától még inkább segít ellenérzéseket kreálni. Innen már csak egy lépés választ el attól, hogy a nem hozzánk tartozókban totális ellenségképet lássunk. Határ a gyűlölet csillagos ege.

Egységben az erő? Jó messzire jutottunk egy kis empátiától. De épp erre akartam rámutatni. A túltolt empátia a többi ember irányába negatívan hat. Figyelmen kívül hagyjuk őket és az érdekeiket. Szintén az említett könyv fejtegeti, hogy gyakran a legdurvább embertelenség közepette, mint például a második világháború csatáiban, az ördöginek titulált nácik legtöbbjét nem az ideológia hajtotta, hanem a bajtársiasság. A katonákat összekötő emberi kötelék adta az erőt a harcokhoz. Az empátia erősítésével növekszik a lojalitás, az összetartás. A közösség tagjai, akik egy csónakban eveznek, egy irányba néznek, felvérteződnek a sebezhetetlenség képességével. És amíg a mieink irányába generált empátia acélozza a közösségünk erejét, a rajtunk kívülállókat ellenlábassá teszi a szemünkben. Akár valódi veszélyforrásként, ellenségként tekintünk ezekre az emberekre. Nem vesszük emberszámba őket. Pedig előfordulhat, hogy nem is különbözünk végletesen, csupán egy mesterségesen kreált konfliktus közepébe csöppenünk.

Mielőtt nagyon empatikussá válnánk, mindig jó megnézni, hogy milyen érdekek munkálnak a háttérben. Vagy nyíltan az előtérben. Egy dolog lojalitást építeni a cégünk vagy a kezdeményezésünk érdekében. És teljesen más ellehetetleníteni valakit, valamit. Túl lépni a határt és ezzel mások szabadságát, jogait korlátozni már nem oké. Ha ismerős hat mindez, az nem véletlen műve. Kissé radikalizálódott korunkban olykor láthatunk az utóbbira példákat. Szóval legyünk empatikusak, de maradjon meg a megfelelő morális iránytűnk. És a józan eszünk is. Gondolkoztasson el Ken Liu elképzelése: "Az empátia nem mindig jó. A felelőtlen együttérzés labilissá teszi a világot. Minden konfliktusban egyszerre több fél is igényt tart empátiára, ami érzelmileg bevonja a kívülállókat is, ez pedig tovább mélyíti a szóban forgó konfliktust."

Ha tetszett ez a bejegyzés, tarts némi önvizsgálatot, hogy nem estél-e át a ló túloldalára? Te nem vagy túl lojális valakik felé, miközben másokra szinte megvetéssel gondolsz?

Fotó: freepik