Elbeszélések

Elbeszélgetünk egymással vagy elbeszélünk egymás mellett?

Mindennapi beszélgetéseinkben gyakran hisszük, milyen jót beszélgetünk, jól megbeszéltük a dolgokat, de végül is csak elbeszéltünk egymás mellett. Lehet fel sem tűnik, mennyire nem volt hatékony és a másik érdekeit is figyelembe vevő a társalgásunk. Néhány ismertetőjel, ami megmutatja ezeket az elbeszéléseket.

Sok a duma. Aki sokat és jól beszél, azt nem csupán hangadónak, de okosabbnak, karizmatikusabbnak, vezető személyiségnek véljük. Pedig ez nem feltétlen van így, egyszerűen olyan a berendezkedésünk, hogy az extrovertált embereket részesítjük előnyben sok területen, például kommunikátorként is. A nagy dumások világa vagyunk, ám a látszat csal. Azért, mert valaki harsányabb, még nem kommunikál és érteti meg magát jobban, mint a többiek.

Mindenki mondja a magáét. Egy igazi klasszikus eset, hazaérni a meleg családi fészekbe és elmondani a párunknak, mennyi izgalmas kalandon mentünk át aznap. Csakhogy a kedvesünk is ugyanerre vágyik. És megkezdődik egy végeláthatatlan "beszélgetés", ahol az egyik fél is mondja a magáét, és a másik is. Látszólag beszélgetnek, mert felváltva jutnak szóhoz, ám a témát tekintve párhuzamos univerzumban vannak. És lehet, hogy soha nem találkoznak.

Alig várjuk, hogy a végére érjen. Egy másik hasonlóan hétköznapi jelenség, amikor halljuk mit mond a másik, és fel is fogjuk, de türelmetlenül várjuk, hogy a végére érjen és mi következzünk. Az első levegővételt meg is ragadjuk, hogy átvegyük a szót. Vagy azért, mert már a mondandója felénél pontosan tudtuk, hogy milyen tanáccsal szolgálhatnánk a javát, vagy azért, mert az ő uncsi sztorijánál a miénk százszor érdekesebb és szeretnénk előadni. Bármelyik történik is az üzenetünk egyértelmű: "mi jobban tudjuk, mi figyelemre méltóbbak vagyunk".

Ötletek és megoldások. Amikor beszélgetőpartnerünk elmeséli egy gondját, akár olyan egyszerűt is, mint mennyire nem találni manapság egy jó hangulatú és kiszolgálású kávézót, akkor erre azonnal reagálunk és elmondjuk, mi hova járunk, miért oda és hogy szerintünk ki kéne próbálnia. Mindaz, amit magunkról mondunk, az nem ő. Nem is az ő igazsága, hanem a miénk. Ezzel nem kerülünk közelebb egymáshoz, a másik megértéshez. Élhetnénk azzal a lehetőséggel, hogy többet megtudjunk arról, miért vélekedik úgy, ahogy. Ez eljuttatna minket az illető jobb megismeréséhez. De általában maradunk a felületességnél.

Aktív figyelem. Ez nagyon tud hiányozni a kommunikációból. Úgy hat, mintha passzívak lennénk, de valójában máshova helyezzük az aktivitásunkat. Mert nincs mindenre egy frappáns válaszunk, és nem vagyunk beleszerelmesedve a hangunkba, illetve az ötleteinkbe, még részt veszünk a társalgásban. Bólogatunk, hümmögünk, visszajelzünk, visszakérdezünk és természetesen koncentrálunk, hogy ne kalandozzanak el a gondolataink. Ez utóbbi kemény munka. Megállni, hogy befogjuk a szánkat, és amennyire csak lehet befogadni a hallottakat. Így lehetünk a leginkább ítéletektől mentesek, és kerülhetünk bele a másik ember szubjektív univerzumába.

Működő kérdések. Egy-egy jó kérdés mindig működik. És sokszor minél egyszerűbb, annál inkább végzi a dolgát. Biztatni valakit, hogy fejtse ki bővebben az említett kihívását vagy terveit. Megkérdezni, hogy szerinte hogyan tovább az adott témában. Ezek a kérdések nem igényelnek specifikus tudást, de határtalanul megnyitnak egy kapcsolatépítő csatornát. Mert nem rólunk szólnak, hanem arra sarkallják a partnerünket, hogy magáról meséljen még. Ezek a mesék visznek közelebb egy erősebb és mélyebb kötelékhez. Mert mindannyian szeretünk magunkról mesélni, és szeretjük, ha figyelnek ránk. Ez a fontosság és az értékesség érzését adja. És ezen érzések kielégítésére egy több évtizedes kapcsolatban ugyanúgy szükség van, akár egy friss, pár perces ismeretségben.

A beszélgetés művelése egyszerűnek tűnik, mióta megtanultunk beszélni. Mégis apróságok óriási különbségeket hoznak abban, hogy egy kapcsolat csak úgy van, vagy nagyszerű státuszba kerül. Amikor finomra hangoljuk a beszélőkénket, akkor értjük meg igazán a körülöttünk élőket. Ahogy ezt Bagdy Emőke megfogalmazta: "Az ember számára éltető erő, ha elfogadják. Nem tanácsokra vágyik, hanem meghallgatásra, megértésre."

Örülök, hogy elolvastad a bejegyzést, és remélem születtek új gondolataid általa. Mert minden külső benyomás, nagyon helyesen, a saját gondolatainkat erősíti fel. Találkozzunk itt az oldalon legközelebb is.
Fotó: Elena Buzmakova, Pexels