Eleget tudunk magunkról?

Önmagunk megismerését gyakran elhanyagoljuk

Nagy utat jártunk be. Eljutottunk a kőszerszámoktól az okostelefonokig, a barlangoktól a lakóparkokig, a gyűjtögetéstől a bevásárlóközpontokig. Óriási fejlődésen ment keresztül az emberiség. Egy téren azonban eléggé le vagyunk maradva, saját magunk ismerete nem az erősségünk.

Előttünk a lehetőség. Pszichológia, önismeret, személyiség fejlődés és számtalan egyéb mással bombázhatjuk magunkat, a jobb megismerés útján. Lehetőségünk tengernyi, valahogy mégis tartunk tőle. A félelem gátol. A félelem attól, amit bent találunk. Pedig az nem más, mint, amit belénk helyeztek, amit mi magunk belénk helyeztünk. Ugyanis a körülmények, a történések egy dolog. Amit elraktározunk belőlük gondolatilag, érzelmileg, az egészen más. Az számít, mit, hogyan tartósítunk a fejünk dunsztos üvegében. Minden eddigi tapasztalatunk, egy tetszés szerint ízesített, tartósított befőtt.

Egyebek. Előszeretettel bújunk az elfoglaltságaink mögé, és helyezünk dolgokat magunk elé. Mindennel és mindenkivel szeretünk foglalkozni, csak magunkkal nem. Könnyebb másokkal foglalkozni, mások gondjait megoldani, mint a sajátunkét. Könnyebb elárasztani magunkat töméntelen munkával, és aztán az időhiányra hivatkozni. És nehezebb felfedezni önmagunkat. Számtalan kényelmetlen gondolat, rég megoldatlan kérdés, amire meg kell találnunk a választ. De ha nem kerítünk sort erre a fontos belső utazásra, akkor a jutalmunk a középszer lesz. Kereshetünk sokat, ívelhet felfelé a karrierünk, lehetünk látszat sikeresek, és bezsebelhetünk minden ma divatos talmi értéket, de belül idővel üresnek, kiégettnek érezzük magunkat. Mert csak haladunk az árral, a trendiséggel, és közben nem találjuk a helyünket benne. Mint a családi fotóknál. Ha mindig mi fotózunk, akkor mindig hiányzunk a képekről.

Egész idő alatt ott vagyunk. Elias Canetti mondta: "Milyen könnyen mondogatjuk: találd meg önmagadat! Hogy megrémülünk, ha tényleg megtaláljuk!" Mi mindig kéznél vagyunk. A legtöbb időt magunkkal töltjük. Mégis, hiába vagyunk együtt magunkkal állandóan, nem élünk a lehetőséggel. Pedig utazás közben, vagy egy lemondott megbeszélés okozta kimaradt órában, esetleg este, amikor a családunk már nyugovóra tért, lenne módunk rá. De félünk az igazságtól. Hogy olyasmik derülnek ki, melyek fájnak, böknek, letepernek, padlóra visznek. Vagy a tettek mezejére küldenek. Kilöknek a komfortzónánkból és azt nem akarjuk.

Egy kis rosszaság. A legtöbbször akkor vesszük elő énünket, amikor negatívumokkal szembesülünk. Ha valami rossz történik, valamint elbaltázunk, no akkor ostorozzuk magunkat, mint egy csökönyös öszvért. Vívódunk, marcangolunk, tépelődünk. Ettől még nem kerülünk közelebb valódi önmagunkhoz, de legalább kapcsolódunk. Végre töltünk időt egy bensőséges morfondírozással. Arcunk bizonyos oldalát megismerhetjük, de félő, hogy a szélsőséges hangulat miatt jócskán eltorzítva. Sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a csapnivalóságunknak, mint azt valójában kéne. Ha nem az önemésztésen dolgozunk ilyenkor, hanem reálisan elemzünk és vonjuk le a konzekvenciákat, valós felismerésekhez juthatunk önmagunkról. Csak sajnos inkább a felfokozott érzelmek irányítanak, mint a tények.

Ami jó, az jó. Ellenben a jó dolgok kevésbé foglalkoztatnak. Azokat vagy evidensnek tartjuk, vagy szintén túlfűtötten itatjuk át érzelmekkel. Utóbbi esetben jellemzően ünneplünk, kirúgunk a hámból, eldobjuk az agyunkat. Pedig jól jönne némi agyalás, mert a pozitívumokból még inkább nem tanulunk. Mondhatjuk, hogy eleve kevesebb tanulságot hordoznak, de ettől még nem szokásunk analizálni. Nem gondolkodunk eleget sikereken, terveken, örömökön, boldogságon. Óriási vágyunk van ezekre, de nem fejtjük meg, mit is jelent számunkra az igazi siker vagy mi tesz boldoggá. Kényelmesen kulcsrakészen elfogadjuk a mások által is istenített és birtokolt tárgyakat, elveket, értékeket. Hogy ezek nekünk is ugyanannyira lényegesek-e, addig nem jutunk el.

Önismeretünk egy folyamatos ásatásra hasonlít. Lassú és aprólékos művelet. Itt kicsit nagyobb léptékkel haladunk, ott óvatosan, finoman keresgélünk. Az egyik helyen értéktelen kacatokra bukkanunk, a másikon felbecsülhetetlen értékes kincsekre. Ez a régészeti feltárás egy életen át tart, és mindig tartogat meglepetéseket. Legyen türelmünk hozzá. Amint ezt Müller Péter is megfogalmazta: "Nem az a gond, hogy mások előtt színlelünk, hanem az, hogy önmagunk előtt is. Igazi arcunk megtalálása egy hosszú és küzdelmes folyamat, kevesen vállalkoznak rá."

Ha elnyerte a tetszésed ez a bejegyzés, akkor kövesd Te is a friss cikkeket a Facebook-on.
Fotó: Kyle Glenn, Unsplash