Elfelejtős

Egyszerű szokások, amelyekről egyszerűen elfeledkezünk

A napi taposómalomban hajlamosak vagyunk elsiklani apró, ámde lényeges dolgok felett. Nem tulajdonítunk nekik elég nagy jelentőséget, elfeledkezünk a bennük lévő erőről és az általuk kifejtett jótékony hatásról. És még csak a fejünkhöz sem kapunk, hogy már megint elfelejtettük, mert annyira megszoktuk nélkülük. Talán mert annyira nagyon egyszerűek.

A szeretet kimondása. Mikor mondtuk utoljára, hogy szeretlek? Van az a klasszik férfias elmélet, hogy annak idején egyszer megmondtuk a párunknak, hogy szeretjük, és majd szólunk, ha ebben változás áll be. A szeretteink igénylik, hogy ezt időről időre közöljük velük. Ha maradunk a kocka gondolkodásnál, akkor a gyakorlás, az ismétlés elősegíti a bevésődést. Érzelmesebben szólva, szükségünk van a megerősítésre, hogy fontosak vagyunk valaki számára. Én például rendszeresen felteszem a kérdést a kislányunknak, hogy: ma már mondtam neked, hogy szeretlek? Nem egy nagy dolog, hogy kifejezzük a szeretetünket, sokszor mégsem a napi rutin része, mint mondjuk a fogmosás. Tegyük legalább ennyire természetessé, hogy ne csak a fogaink legyenek ápoltak és egészségesek, hanem a kapcsolataink is.

Ölelés. Egy másik a szeretettel kapcsolatos hangsúlyos gesztus. Azok, akiknek nem az érintés a szeretetnyelve idegenkedhetnek tőle. De még számukra is lehet olyan személy az életünkben, akitől jól esik egy kis testi törődés. Lehet üdvözlő, biztató, melengető, és még számtalan jelentéssel bírhat. Emberközeli megnyilvánulás, amely mutatja a másik iránti elkötelezett támogatásunkat, szimpátiánkat, vonzódásunkat. Aki kételkedik az erejében, az próbálja ki, hogy egy hónapig minden nap, amikor elbúcsúzik a kedvesétől reggel, vagy épp újra találkozik vele este, köszönésképpen ölelje meg. De megtehetjük ezt a gyermekünkkel is. Biztosak lehetünk benne, hogy gazdagítani fogja a közöttünk lévő érzelmi kötődést.

Hála. Dobálózunk a köszönömmel nap, mint nap. Ide egyet, oda egyet, ezt köszönöm, azt köszi. De sokkal többet jelent, amikor a napi kontaktusokon túl felfedezzük a hálát is magunkban. Ez mélyebb és az értékeket tekintve tartalmasabb érzés. Egy magasabb fokú köszönetnyilvánítás. Inkább a másik méltánylásában, az iránta való lojalitásban, kiállásban mutatkozik meg. Kellemesen pozitív és erőteljesen bensőséges emóció, amely tudatosítja és megbecsüli a helyzetünket, pozíciónkat, a velünk történteket vagy épp a kapcsolatainkat. Nem könnyű elsajátítani, ha nem olyan közegben nőttünk fel, ahonnan ezt magunkkal hozzuk. Ám tanulható. Kezdhetjük akár azzal, hogy esténként elalvás előtt keresünk olyan érdemleges dolgokat az aktuális napunkból, amelyekért valóban hálásak lehetünk.

Biztatás. Egy újabb egyszerű mozzanat, amely gazdagabbá teszi az életünket. És másokét is. Néhány jó szó, egy bátorító vállveregetés, egy megerősítő visszacsatolás. Nem telik sokba, a hatása viszont jelentős. Nagyon könnyen megtaláljuk a rosszat, a kákán is csomót keresünk, a másik ember szemében a szálkát is meglátjuk, a miénkben a gerendát sem. A hibák felfedezésében jók vagyunk. Gondolhatunk bármire, sokszor előbb jut eszünkbe vele kapcsolatban valami negatív és elmarasztaló. Mennyivel nehezebb megtalálni a jót? És mennyivel motiválóbb? Mindenkinek jól esik, ha abból építkezhet, amivel már rendelkezik, amiben már kompetens, profi. Onnan tovább lehet lépni, míg a letorkolásból stagnálás vagy visszalépés következik, mert elmegy az ember kedve az egésztől. Biztassuk a körülöttünk lévőket, ezzel sarkallva a fejlődésüket.

Lassítás, megállás. Mintha kényszert éreznénk rá, hogy a naptárunkat teljesen kitöltsük. Nem maradjanak üres járatok, mert akkor úgy tűnik vesztegetjük az időnket. Sokkal nehezebb rávenni magunkat, hogy ne csináljunk semmit, mint sodródni a mindennapok hullámain. Kávézás közben is a telefonunkat böngésszük, és nem az italunk zamatát élvezzük. A folyton haladás és nem megállás miatt a gondolkodásunk is sokkal felületesebb. Nem adunk elég időt az alapos elmélkedésre, töprengésre. Nehezen és többnyire az utolsó pillanatban döntünk, mert ugyan a tényeket összegereblyézzük, de nyugodtan leülni és átnyálazni már nincs alkalmunk. Lassítsunk néha, álljunk meg és csodálkozzunk rá a körülöttünk lévő világra. Teszteljük ezt, és észre fogjuk venni, hogy egészen új ötleteink születnek ezekben az üresjáratoknak tűnő szituációkban. Van élet a rohanáson túl. Hagyjuk megpihenni magunkat, regenerálódni, feltöltődni, megújulni. A naptárbejegyzéseink és az időbeosztásunk nélkülözhetetlen, de a bennünk lakozó ember táplálása is legalább annyira az. Hiszen nem gépek, hanem érző és gondolkodó lények vagyunk.

A felsoroltak egyike sem meríti az agysebészet komplexitását. Nem is függenek a jó anyagi helyzettől. Mégis olyan könnyedén megfeledkezünk a gyakorlásukról. Hagyjuk, hogy eltérítsenek az ügyes-bajos dolgaink, eltántorítsanak a mindennapi ténykedéseink. Tegyünk egy próbát velük, és nézzük meg, tényleg javítanak-e a mi, illetve a környezetünk közérzetét. Ha igen, tartsuk meg ezeket kicsi, de annál kellemesebb jó szokásokat a hétköznapokban is. Ahogy Ilse Crawford mondta: "Apró rituáléink segítségével képesek vagyunk úgy strukturálni az életünket, hogy egyszerű hétköznapi tevékenységeink, a fürdésen át a főzésig, jelentőséggel és ünnepélyes tartalommal teljenek meg."

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor a gyakorold a benne foglaltakat, így oszd meg másokkal is.
Fotó: wayhomestudio, freepik