Elszürkülve

Amikor a kanapén vergődve nem találjuk a helyünket

Az élet egy hullámvasút, egyszer fenn, egyszer lenn. A legtöbbször meg félúton a kettő között. Se nem völgyben, se nem a csúcson. Csak úgy vagyunk. És ha ez az állapot túl sokáig tart, akkor kezdjük kényelmetlenül érezni magunkat. Fészkelődünk azon a képzeletbeli kanapén, és sehogy sem találjuk a helyünket.

Szürkületi zóna. Teljesen természetes, hogy az évtizedeket felölelő életünk során vannak periódusok, amelyek egyhangúbban telnek. Ezért kár ostoroznunk magunkat, azzal csak a frusztrációnkat növeljük. A másokkal történő összehasonlítások, a környezetünkben található sikerek ilyenkor különösen érzékenyen érintenek minket. Úgy véljük mindenki halad, egyedül mi tespedünk ezen a szürke pamlagon, miközben nekünk is hajtanunk kellene a jobb sorsot. Ahogy szükséges ide leülni és elmélázni, úgy szükséges az is, hogy kellemetlenek legyenek mások eredményei. Idővel, a saját mércénk szerinti idővel, és a saját motivációnkkal felkelünk a kanapéról.

Nem éghetünk mindig. Amint a nagy hévvel lángoló szerelem is csöndesedik, úgy egyéb dolgainkban is lehetünk kókadtabbak. Lezajlott egy hosszú kampány a munkahelyünkön, új szolgáltatással bővítettük a vállalkozásunkat, vagy akár anyukák részéről több évig otthon lenni egy kisgyermekkel, fárasztó feladat. Nemes, építő és fontos, de kimerítő, és olykor valljuk be egyhangú. Nap, nap után ugyanaz a mókuskerék. Megszokjuk, belerázódunk és bekapcsoljuk a tempomatot, úgyis sík terepen haladunk, annak minden egy monotonitásával. Bármibe belefáradhatunk, ha túl sokáig tart, és túl egyoldalúvá válik.

Külső nyomás, belső út. Persze a nyomás a környezetünkben erős arra, hogy keljünk fel és csináljunk valamit. De a lelkesedés nem vezényszóra ébred fel. Be kell járnunk az utunkat, még akkor is, ha ennek része a nyomasztó közönyös szakasz. Ez ad lehetőséget a gondolkodásra, némi rágódás kíséretében. Akár egy szakítás esetében. Ma már tudható, hogy egy párkapcsolat megszűnését is követi egy gyászidőszak. Hasonló lelki megnyilvánulásokkal, mint, amikor valaki elveszíti egy hozzá közel álló szerettét. Aki nem megy végig ezen az úton, az nem tud tiszta lappal új kapcsolatba kezdeni. Le kell tisztulnia az érzéseknek, a tapasztalásnak, hogy jobb párrá válhasson valaki egy következő viszonyban.

Kívül tágasabb. Ugyanakkor, ha nem csak képletesen kerülünk a kanapéra, akkor nehéz lesz az újbóli elindulás. Bezárkózva egy kalitkába keveset kóstolhatunk a való világból. A szürkeséget színekkel oldhatjuk fel, ezekhez új benyomásokra, impulzusokra van szükség. Nem akarhatunk valamit anélkül, hogy ismernénk. Új dolgok felfedezése, új kapcsolatok létesítése, megadhatja a kezdő lökést a nyugalmi pozíciónkból való kimozduláshoz. A tanuláshoz és ismerkedéshez bármikor bátran fordulhatunk, ha úgy tapasztaljuk nagyon leültünk.

Tehetetlenség. Az önsajnálat sosem hoz megoldást. Inkább egy öngerjesztő spirálba kényszerít, ahonnan nagyon nehéz kikecmeregni. A nem találom a helyem, mert talán nincs is helyem gondolat üresjárat, mely leláncol, megköti a kezünket. Fogadjuk el, hogy egy természetes folyamatról van szó, amely időt, de mellette helyes gondolkodást igényel. Gondoljunk mondjunk a múltbeli sikereinkre, miközben ajtót nyitunk a jelenre, és beengedjük a fejünkbe a jövőnket formáló elképzeléseket. A helyzetből való kikerüléshez megtehetjük az első lépést úgy, hogy fel sem kelünk ebből a szürke pamlagról.

Gyanúba kerülni. Azért, ha valaki az egész életét ilyen tespedéssel tölti el, az jogosan gyanakodhat, hogy ez nem egy átmeneti beszürkülés, hanem gyári állapot tunyaság és lustaság terén. Ezen tényezőkkel sokkal nehezebb megbirkózni, mert kódolva van bennünk a cselekvésképtelenség. Viszont nincs hiányérzetünk, ez a hétköznapi életformánk, nem mardos belülről a kispadra ültetett tettvágy. Ez a különbség a léhűtő magatartás és a pillanatnyilag unalmas életvitel között. Az egyiknek jó az, ami van, a másiknak, nem igazán. Az egyik nem érzi szükségét a cselekvésnek, a másik érzi, csak még nem tudja, mi is az a konkrét cselekvés.

Van, hogy nem találjuk a helyünket és magával ragad a szürke kanapé szellemisége. Időlegesen ragadjon, hogy aztán újult erőre kapva ismét szárnyaljunk. Ne feledjük, az élet ilyen is, olyan is. Szürke is, színes is, de jogunk és lehetőségünk van formálni a színvilágát. Amint ezt Oravecz Nóra is szavakba foglalta: "A szürkeség időszakos, ha sokat teszel azért, amiben hiszel, az majd kiszínezi, eltünteti a fájdalmakat. De eleget kell tenni érte, mert a csodákat csak az kaphatja meg, aki hisz benne, és bízik abban, hogy megérdemli, hogy lesz majd olyan nap, amikor úgy ébred fel, hogy végre nem érzi magát kívülállónak."

Ha tetszett ez a poszt, akkor csatlakozz az oldal követői közé, hogy értesülj az új bejegyzésekről.
Fotó: cottonbro, Pexels