Elterelő tényezők

2020.06.24

6 ok, amiért kevésbé ápoljuk a kapcsolatainkat

"Nem számít, hova mész, vagy hogyan próbálod meg elterelni a figyelmedet, a valóság előbb-utóbb utol fog érni." (Kody Keplinger)

Egy táblázatban éljük a napjainkat. Meghatározott keretek között, legyen az időbeli korlát vagy a teendők határvonala. Ennyi időt alszunk, ekkortól dolgozunk, ezt még be kell fejezni, fél óra ebédszünet következik, este irány az edzőterem. Jó esetben mi készítjük a napi beosztásunkat, rosszabb esetben mások testálják ránk az akaratukat. Modern világunkban vélt vagy valós béklyók állnak az utunkba, ha a kapcsolataink megfelelő gondozásáról van szó.

Az emberek nem gépek. Mégis úgy állunk hozzájuk, mintha kedvünk szerint ki-be kapcsolhatnánk őket. Betervezzük, hogy Istvánnal van egy rendezetlen ügyünk, és azt megbeszéljük 20 perc alatt délután 3-kor. Aztán elhúzódik a beszélgetés és 20 perc múlva még sehol sem tartunk. Feszültek leszünk, mert már a következő programunknál kéne tartani, de az adott szituációt nem könnyű lezárni. Végül a ránk nehezedő stressz miatt nem tudjuk feloldani a vitás kérdést. Hiába tekintünk egy beszélgetésre határidőnaplós bejegyzésként, hiába írjuk be, hogy 3-tól 4-ig, az emberi tényező kiszámíthatatlan. És erre abban a pillanatban kell tudni rugalmasan és jól reagálni.

Kötelezettségek. Vannak kötött terheink, amelyeket cipelnünk kell. A kérdés, hogy mi vagy mások támasszák felénk ezeket a kötelezettségeket. Egyértelmű, hogy egy munkahelyen a feladatainkat meg kell oldani. Az is logikus, hogy a családunkkal törődnünk kell. De a legtöbbször megmaradunk a kielégítés szintjén. Megcsináljuk a kötelező melót, otthonra bevásárlunk, elhozzuk a gyereket az oviból és hasonlók, ezzel ki is merítve a rendelkezésükre álló limitet. Semleges vagy akár kényszerű teendők ezek, amelyeket meg kell csinálni és kész. Ha találunk élvezetet a rendszeres elfoglaltságainkban, nem csak kipipálni akarunk mindent, akkor találhatunk módot a teljesítésük közben, hogy figyeljünk az emberekre, akikkel érintkezünk. Irányítsuk mi a kötelezettségeinket, hogy nem csak tételek legyenek a listánkon.

Elvárások. Valósak vagy képzeltek? Tényleg azt várják tőlünk, hogy minden alkalommal tökéletesen nézzünk ki, és mosolyogjunk, mint egy porcelánbaba? Makulátlanok legyünk, mint a képes magazinokban látott emberek, családok? Az elvárások egy része csalóka délibáb csupán. Mi magunk állítjuk fel őket, az alapján a kép alapján, amit a társadalom, a média mutat. Igyekszünk az eszményi arcunkat felvenni, mert a környezetünkben élők is ezt teszik, hogy megfeleljünk azoknak a követelményeknek, melyek talán nem is léteznek. Bebeszéljük magunknak mit kellene tenni, hogy kéne kinézni, aztán egy újabb stresszort kapunk a képünkbe, amikor ennek nem felelünk meg. Törekedni idealista elveknek való megfelelésnek elérhetetlen cél. Helyette igazi emberek lehetnénk a valós hibáinkkal és tökéletlenségünkkel, de épülő és gazdagodó kapcsolatokkal.

Eredmények. Jellemzően túlhajtjuk magunkat. Túl nagy jelentőséget tulajdonítunk az anyagi javaknak, az felmutatott teljesítménynek. Ami kézzelfogható, ami trófeaként magasba emelhető, mások orra alá dörgölhető és láthatóan lobogtatható, azt véljük értékesnek. Ezért az eredmény alá rendelünk mindent. Egy jó párkapcsolaton végzett munka és annak erénye kevésbé feltűnő, főleg, hogy energiatakarékosabb a nagyközönség előtt megjátszani, hogy mi jól megvagyunk. Sokan ezt csinálják, működik nekik, egyszerűbb út ez. Egyszerűbb és megtévesztőbb. Azok számra is, akik részt vesznek benne. Azt a látszatot kelti, hogy minden rendben van, aztán kiderül mégsem. Számtalanszor őszintébb és érdemesebb eredményekre jutunk felszín alatti munkákkal. Például, amikor figyelmet fordítunk a szeretteinkre.

Önző szemlélet. Uralkodó vélekedés kizárólag magunkra gondolni. Ezt erősíti a világ, amelyben élünk. Teljesítsünk maximálisan, érjünk el mindent, amit lehet, valósítsuk meg önmagunkat és az álmainkat. Mindenhol az "én" jelenik meg. Az én vágyaim, akaratom, tehetségem, döntésem, karrierem, szabadidőm, családom. Mintha mindent tulajdonolnánk. Holott a legfontosabb tulajdonunk a személyiségünk fejlesztésében van, amelyet mások szolgálatába állíthatunk. Amikor levesszük a fókuszunkat magunkról, akkor látjuk meg a többieket, a másik embert. Túllépni az önzésen, megosztani magunkat a másikkal, törődni vele, együtt sírni, nevetni, a kapcsolat erősödéséhez vezet. Ha szigetnek is gondoljuk magunkat, egy szigetvilág részei vagyunk, ahol önálló szigetek tömege vesz körbe minket, és fejtünk ki egymásra oda-vissza különböző hatást.

Folyamatos elérhetőség. A digitalizáció rákfenéje, hogy állandóan elérhetők vagyunk. Nem tudjuk letenni magunkat úgy, hogy ne legyen a közelünkben egy ketyere, amit időnként nyomogatunk, bámulunk. Mintha várnánk, hogy megszólaljon. Ez feltételezi azt is, hogy sosem végzünk a dolgainkkal. Mindig lehet egy következő visszahívás, egy újbóli megkeresés, ami tovább görgeti a már lezárt napunkat. Kiváló zavarótényező. Nincs az a beszélgetés, aminek a meghittségét ne lehetne porig rombolni, ha megszólal egy telefon hangja. Lehet úgy véljük, sokrétűen és nagyszerűen tudunk kapcsolatokat tartani az eszközeinkkel. De sehol nincs a tényleges találkozások minőségéhez egy üzi, egy emoji. Kétségtelen vannak előnyei az online létnek. Ám a személyes jelenlétnek is, idézzünk csak fel egy pillantást, egy érintést.

Sikerorientált közegben élünk. A mi választásunk mit értünk siker alatt. Alkalmazkodhatunk a divatos hajhászós életmódhoz, ahol rohanunk és próbálunk mindenki igényének eleget tenni. Vagy meghatározhatjuk magunk a határokat. Eddig, és ne tovább. Hűek maradhatunk az elveinkhez. Teremthetünk időt a számunkra fontos emberekkel való kapcsolattartásra. Nem muszáj hagynunk, hogy megzavarjanak és eltérítsenek. Törődhetünk a kapcsolatainkkal, amint ez Popper Péter is mondja; "Sötétben és hidegben nem lehet élni. Meg kell őriznünk önmagunk és kapcsolataink fényét és melegét. A kapcsolatok fő anyaga a törődés."



Ha tetszett ez a poszt, akkor kövesd az új bejegyzéseket itt vagy a Facebook-on.
Fotó: Baylee Gramling, Unsplash