Elveszíteni a fonalat

Milyen gyakran és miből zökkenünk ki?

Olyan könnyen megy ez. Egy világ, amely a koncentráció ellen dolgozik. Hangos, zajos, zűrös, zavaró a hét minden napján. Mi pedig engedelmesen forgatjuk a fejünket abba az irányba, ahonnan az épp aktuális impulzusok érkeznek. Mi mindenben veszíthetjük el a fonalat?

A folyamatosságban. Nagy erő lakozik a megszakítás nélküli feladatvégzésben. Sokkal hatékonyabb, ha nem zökkentjük ki magunkat állandóan, mert időt veszítünk azzal, amíg visszatalálunk a mederbe. A gondolataink újra rá kell állniuk a végzett teendő hullámhosszára. A fejünkbe volt a folyamat, egyik lábunkat tettük a másik után, aztán hirtelen megállunk. És egyszer megállni még hagyján. De ez többször is bekövetkezik. Valami eltereli a figyelmünket. Lehet fontos és lehet teljesen lényegtelen. Jöhet egy kollégánk hozzánk, mert alapvető problémába ütközött és kérdése van, amelyre azonnali választ vár. Vagy lehet egy üzenet, e-mail, hívás, amely egyszerűen csak megzavarja a folytonosságot, és ezzel csökkenti a produktivitásunkat. Jóval többet végezhetnénk ezek nélkül.

A flowban. A teherbírásunkhoz képest alacsonyabb teljesítmény csak egy dolog. A másik, hogy az állandóan érkező zavaró tényezők lehetetlenné teszik, hogy igazán átadjuk magunkat az elfoglaltságunknak. Nem tudjuk megélni a flow élményét, amivel élvezetesebbé tehetnénk a napjainkat. Elkalandozunk, máshol járunk, szinte várjuk, hogy elvonják a figyelmünket, mert ez vált szokássá. Így nem tudunk belefeledkezni abba, amit csinálunk, és nem találhatunk benne valódi örömet. Szerethetjük a munkánkat, de legbelül tudjuk, hogy többre is képesek vagyunk, csak ehhez elmélyültségre van szükség. Ezt pedig nem szerezhetjük meg, ha folyton kibillenünk a kerékvágásból.

A figyelmünkben. Az eddig felsoroltak is a koncentrációnkról szóltak, de most a mások felé tanúsított figyelem hiánya kerül képbe. Jelentős erőfeszítés huzamosabb ideig figyelni a másik emberre. Mert a környezetünk zsivaja kettőnk ellen dolgozik. Érzékszerveink állandó ostrom alatt állnak. És ha sikerül is kizárni bizonyos mértékig a külvilágot, akkor még mindig ott marad a belső hangunk, amely a mi fontosságunkat zengi. Beszél hozzánk a velünk szemben álló, miközben beszélünk mi is magunkhoz. Jobbik eseten arról, hogy mit fogunk válaszolni az illetőnek, rosszabbikban köze nincs az épp zajló társalgáshoz a gondolatainknak. Bármelyik zajlik bennünk, az nem biztosít a partnerünknek osztatlan és őszinte figyelmet. Az igényes kommunikációban jelen kell lennünk, hallgatni, fókuszálni kell és akkor formálni feleletet, ha a másik befejezte és rajtunk a sor.

Önmagunkban. Belezavarodhatunk a saját életünkbe is. Elveszíthetjük a valódi értékeket. A kapcsolatot magunkkal, illetve azokkal, akikkel vagyunk. Hol a határa és a helye a karrierünknek és hol van a családunknak? Képben vagyunk még velük? Vagy egyszer csak arra megyünk haza, hogy hoppá, kirepültek a gyerekek. Mi meg lemaradtunk a felnövésükről. A család és szeretteink kárára elvesztegetett idő, soha vissza nem adható. Ez a gyermeken keresztül nagyon jól szemléltethető. Folyamatosan tanul, növekszik, formálódik és ebben tetemes része van a közegének is. Mit lát, mit hall, mit érez, mit tapasztal? Ha kimaradunk a korai éveiből, akkor kimaradunk abból is, hogy tanítsunk neki valamit, amit szerintünk lényeges. Pontosabban a hiányunkkal megtanítjuk azt, hogy a családnál vannak fontosabb dolgok is. Utólag nem lesz alkalmunk ezen változtatni, ezt az időszakot bepótolni. Ha nem használjuk ki, akkor ez elveszik örökre. Néha önvizsgálatot kell tartanunk. Jó irányba haladunk? Megfelelő a család és karrier aránya? Vagy rég felbomlott az egyensúly, és egészségtelenül eltolódtak a határok? A rengeteg elterelő tényező bizony eltérítheti az életünket. Más pályára terelhet, mint amin eredetileg voltunk. De a rendszeres önreflexió segíthet visszatalálni a helyes útra.

Valóban nagy kihívás megtartani a fókuszunkat és nem engedni eltántorítani magunkat attól, amit épp csinálunk vagy az értékrendünktől. Nem is fog mindig, minden körülmények között sikerülni. Ám ha csak kis mértékben is öntudatosabbak tudunk lenni, fejlesztjük az összpontosító képességünket, akkor sokat tettünk az időnk jobb kihasználásáért. És nem csupán a munkaidőre célzok, hanem összességében arra az időre, amely az életünk formájában megadatott nekünk. A körülöttünk lévő elterelők mennyiségét kevésbé tudjuk csökkenteni, de a saját eltérüléseinket koordinálhatjuk. Érdemes megfontolni Arató Mónika gondolatát: "Minden nap egy megmérettetés, hogy kitartasz-e a számodra fontos értékek mellett, önmagad mellett."

Ha tetszett ez a poszt, akkor oszd meg másokkal is.
Fotó: Drazen Zigic, freepik