Ember az embertelenségben

Történelmi távlatából szemlélve, hol tart és milyen irányba halad a világunk?

"Az emberi természet egy tapodtat sem változott, sőt, talán brutálisabb és kifinomultabb, mint a történelmi időkben." (Andorai Péter)

Az ember úgy vált a bolygónk csúcsragadozójává, hogy ezt sem a termete, sem a testfelépítése nem indokolta. Az agyunk és a gondolkodásunk hozta azt a változót, amivel uralmunk alá hajtottuk a Földet. Azonban minden igyekezünk ellenére, humánus oldalról megkérdőjelezhető az út, amit bejártunk és ahova eljutottunk.

A nagy jólét. Sokszor hangoztatom, hogy jó nekünk. Sokkal jobb, mint a múlt századok, ezredek embereinek. Jobban élünk, mint ők. Szabadabban, egészségesebben, biztonságosabban. Legyőztünk számtalan betegséget, például korábban a gyerekek nagy számban nem érték meg az 5-10 éves kort sem. Ma az újszülötteknek nagy esélye van a felnőttkor elérésére. De számtalan gyógyászati beavatkozás humánusabbá vált, mint mondjuk a fogászati kezelések. A tudomány és a technológia az emberiség szolgálatában minőségibb és hosszabb életet tesz lehetővé. Minden adott ahhoz, hogy egy emberséges világban éljünk. Vagy még sem?

Két lábon járó ökológiai katasztrófa. Valójában ez az ember, vagyis mi. Nem csak most, mindig is azok voltunk. Kicsit hasonlítunk Paul Verhoeven, némileg fasisztoid hangulatú, Csillagközi invázió című filmjében szereplő bogarakra. Csak míg ők bolygóról bolygóra járnak és élnek fel mindent, mi egyelőre ezen az egy bolygón randalírozunk. És ha valakiben felmerül a ma divatos globális felmelegedés témája, akkor el kell keserítsem, mindez sokkal régebbre nyúlik vissza. 10 ezer évekkel korábbra, amikor az ember először indult útnak és hódította meg a Föld különböző kontinenseit. Ezek voltak az első ökológiailag problémás lábnyomaink. Bárhova tették be a lábukat az őseink, ott radikálisan átformálták a környezetet. Erdőket irtottak ki, állatokra vadásztak. Akkoriban a nagyvadak jóval termetesebbek voltak. Nagy részük (mamut, földi lajhár, diprotodon) az ember áldozatává vált és idővel eltűnt a bolygónk felszínéről. Szóval kezdetben sem éltünk eszményi harmóniában a környezetünkkel és ez ma még inkább igaz.

Felelős állattartás? Nézzük, manapság hogyan bánunk az állatokkal? Azt a néhány elkényeztetett házi kedvencet leszámítva, akiket folyton abajgatunk, kutya, macska, tengerimalac, egyeseknek tarantella, a többi állatot csak kihasználjuk. A haszonállatokat bezárjuk egy szűk ketrecbe, és ott senyvednek életük végéig. Ami persze nem túl hosszú. Míg az emberi élet hosszát maximalizáljuk és egyre kitoljuk, addig egyes állatokét mesterségesen minimalizáljuk. Sertések, marhák, csirkék, akik kegyetlen módon végzik, rövid ideig tartó élettér nélküli élettel, az emberek táplálékaként. Pedig az állatoknak is megvannak azok a genetikailag kódolt érzelmi igényei, amelyek normális esetben, a természetes közegükben a fajuk fennmaradását, a szaporodásukat szolgálja. Mi emberek azonban fittyet hányunk az ősi és természet alkotta szabályokra és megfosztjuk az érzelmi szükségleteik kielégítésétől ezeket a szerencsétlen élőlényeket. Nem igazán bánunk velük emberségesen.

Társtalanság. Sokáig aránylag kisebb közösségekben éltünk. Kialakultak a közösség fenntartásához nélkülözhetetlen kommunikációs elemek, mint a nyelv, a beszéd, a szoros együttműködés. A közösség tagjai a túlélésük okán számítottak egymásnak, számítottak egymásra. Később a gyűjtögetést követő letelepedés során aztán lettek nagyobb közösségek is, falvak, városok. De adott egyénnek mindig megvolt a saját szűkebb közege. Nem járták be a világot, de megvoltak az emberi kapcsolataik. Mi barangolhatunk a világon bárhol, megismerkedhetünk bárkivel, mégis jóval felületesebb kapcsolatokkal rendelkezünk. Jellemzően élünk a kis kalitkánkban sokkal elidegenedettebben, mint a régi korok emberei. Ma számtalan önkéntes remete üldögél a kanapén és onnan osztja az észt a különböző képernyőkön keresztül. Már most létező probléma, hogy mi lesz az idősekkel. Míg régen a családokban több generáció élt egy fedél alatt, ma a szinglik korában, az emberek kis családokban vagy egyedül élnek. Ha magukra maradnak és már nem lesznek önellátók, akkor mi vár rájuk? Hogy a szomszéd kihívja a rendőröket, ha már hetek óta nem látott mozgást és napok óta valami furcsa szagot érez? A modern emberre jellemző az elidegenedés és a magány. Ezzel nem idealizálom az ősidőket. Valószínűleg anno is magára hagyták a magatehetetleneket, ha a közös érdek, a túlélés úgy kívánta. De ma nem ez történik. Ma sok segítséget kaphatnak azok, akiknek szükségük van rá. Mi mégis gyakran fiatalon az önkéntes száműzetést választjuk. Kevés kapcsolat, kevésbé szoros emberi kapcsolatok az ismérveink.

Boldogabb és embertelenebb? A fentiek ismeretében vajon a sok fejlődés, a technológia és kényelem boldogabbá tette az életünket? Elégedettebbek vagyunk, mint valamikori őseink? Vagy inkább minden jólét ellenére bonyolult és feszültségekkel terhelt életet élünk, ahol nehezen találjuk meg és élvezzük az örömöket. Talán erre is igaz Steigervald Krisztián generációs különbségekre adott állandó gondolata: nem jobb, nem rosszabb, csak más. És a másság csak most kezdődik el igazán. Már képesek vagyunk feltérképezni adott élőlény DNS-ét, képesek vagyunk a genetikai láncolatba belepiszkálni, változtatni rajta. Egyre fejlettebbé válik a nanotechnológia és a robotika. Talán már csak pár lépésre vagyunk attól, hogy tökéletesebb embereket alkossunk. Tovább csökkentve ezzel a betegségeket, növelve a testi vagy szellemi képességeinket, és persze még hosszabbá tenni az életünket. Bár ezek ma etikai szempontból kifogásolhatóak, egyszer biztosan átlépjük a határt. És akkor felmerül a kérdés, az ember akkor még ember lesz-e igazából? Vagy már csak nyomokban tartalmaz természetes emberi jellegzetességetek és sokkal inkább a tudomány által kreált mesterséges élőlény lesz? Az evolúciónk következő szintje akár szintetikus is lehet. Hogy ez jó lesz-e az egyszeri embernek, az már más kérdés. Yuval Noah Harari szerint a múlt nem ezt mutatja: "A történelem dinamikái nem az emberi jólét növelésére irányulnak. Semmi alapunk nincs azt gondolni, hogy a történelem legsikeresebb kultúrái egyben a legjobbak is a Homo sapiens számára. Az evolúcióhoz hasonlóan a történelem sincs tekintettel az egyedi organizmusok boldogságára. Az emberi individuumok pedig általában túlságosan tudatlanok és gyengék ahhoz, hogy a maguk előnyére alakítsák a történelem folyását."

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor ajánlok figyelmedbe két nagyszerű könyvet. Az egyik Yuval Noah Harari Sapiens: Az emberiség rövid története című könyve, a másik Alan Weisman A világ nélkülünk című kötete. Mindkettő emberi dolgokkal foglalkozik. Az egyik inkább a múlt távlatából szemlélődik, a másik pedig egy lehetséges jövőt vázol fel.

Fotó: Cristina Gottardi, freepik