Énidők

Talán túl sokat foglalkozunk magunkkal

"Az egyének javát is csak úgy lehet szolgálni, ha nem feledkezünk el a közösség javáról." (Péteri Pál)

Én, én, én. Ezek kulcskifejezései korunk esszenciájának. Senkit nem kívánok megbántani, hiszen vannak kivételek, de ettől még a világunk az egyénre épít. A vágyainkra, problémáinkra, érzéseinkre. Minden körülöttünk forog, így gyakran el is hisszük, hogy kizárólag mi számítunk.

Egy a környezettel. Hosszú utat jártunk be. Ha nem is éltünk teljes szimbiózisban a környezetünkkel, de lényegesen nagyobb egyensúly volt köztünk. Az ember is csak egy része volt az élővilágnak. Nem is tekintette magát többnek. Akár az állatok és a növények, az ember is a természet részét képezte és az életben maradáshoz ismernie kellett a közegét. A vadállatok életritmusát, az évszakok biztosította termések idejét. Ha ezt nem tette, akkor bizony felfalhatta egy kardfogú tigris vagy megmérgezhette valamilyen csábító bogyó. Nem akartunk többet, mint amire szükségünk volt. Élelmet, védelmet nyújtó búvóhelyet és a szaporodás lehetőségét. Ez elég puritánul hangzik, mondhatni állatiasan, ösztönösen. Igen, de alapjaiban nézve mi is emlősök vagyunk.

Egy a sok közül. Az ember fejlődésével egyenes arányban kezdett az egyén egyre fontosabbá válni. Eleinte a leginkább az isteni magasságokba emelkedő uralkodók jelentették az egyénieskedést. Ők hiába voltak ugyanolyan emberek, valójában belengte őket a mindenható mítosza, akiért a pórnép él. A nép pótolható és feláldozható személyekből állt. Az uralkodó sokkal különb, több és jobb volt. Elvileg. Később megindult az emberek társadalmi osztályokra tagozódása. És mindinkább kialakultak a különbségek is. Lettek nemesek és parasztok, tanultak és műveletlenek, szegények és gazdagok. Ezek a jellemzők, némileg átalakulva, a mai napig fennmaradtak, sőt olykor még erősebb megkülönböztető tényezők. Mi magunk is rá tudunk erősíteni ezekre, hogy éreztessük mások vagyunk.

Az egyén a nyerő. Modern világunkban abszolút az egyénen a hangsúly. Nem elég jóléti intézkedéseket hozni, nem elég a lehetőséget biztosítani, az egyén boldogságának be is kell teljesülnie. Minden és mindenki azt hirdeti, hogy neked mitől lesz jobb. Ez jár neked, meg az is jár neked! Válaszd ezt és ilyen jó lesz! Gyere ide, ez a nyertesek helye! Élj itt és nem lesznek gondjaid! Ugyan kissé leegyszerűsített szlogenjei ezek a ma népszerű populista attitűdnek, de ezek mentén élünk. A környezetünk gőzerővel arra biztat minket, hogy foglalkozzunk a magunk dolgával, a saját boldogulásunkkal és tegyük ezt minél menőbben. Okosodjunk, nézzünk ki jól, költsünk sokat, járjunk el otthonról, osszuk meg a közösségi médiában az életünk pillanatait. Egyedi kirakatbabaként pózolhatunk.

Magunkon túl. Egyes keleti tanokban, mint a buddhizmusban, a mai napig a lélek megnyugvását a világi hívságokon kívül keresik. Az egyén a nagy egész apró része. És a boldogság inkább abban gyökerezik, hogy elengedjük a kézzelfogható javak felhalmozását, függetlenné válunk az anyagiaktól és a harmóniát önmagunkban találjuk meg. Feloldódunk a természet és az univerzum nagy és végtelen óceánjában. Az összhangot a malomkerékben rekedt mai ember is keresi. Például nagy intenzitással keresi a munka és a magánélet egyensúlyát. Vagy sokan keresik az önazonosságukat. Általánosságban nézve mindig vissza jutunk ugyanoda, az egyénhez.

Önismereti üzlet. Fontos jelszavunk lett az ismerd meg önmagad. Minél többet tudunk magunkról, annál jobb viszonyt ápolhatunk a környezetünkkel. Steigervald Krisztián is hivatkozik rá, hogy a legtöbb, mit adhatunk a gyermekünknek, az önismeret. Ezt a nézetet én is osztom, azonban vajon nem visszük-e túlzásba? Önismeretünk legnagyobb része a nevéből adódóan önmagunk jobbítását szolgálja, a magunkról alkotott minél aprólékosabb feltérképezés során. De nem öntjük-e ki a fürdővízzel a gyereket is? Mert mindig van tovább. Bármilyen megismerési folyamatban vagyunk is, szakértői segítséggel vagy anélkül, lehet sosem leszünk elégedettek. Ez is egy piaci szegmens, ahol érdekek fűződnek hozzá, hogy benne tartsanak az önismereti spirálban. Újabb és újabb módszerek, könyvek, tréningek hirdetik az önismeret újabb és újabb szintjeit. Hol van az a pont, amikor ezek még szolgálnak minket? És mikor megy át parttalan önismétlésbe?

Szép dolog a folyamatos fejlődés, de valamikor használnunk is kell az elsajátítottakat. Valamikor elő kell jönnie annak a jobb énnek, hogy mások is megismerjék. Lehetünk jobbak, de ha csak magunkat látjuk, magunkkal foglalkozunk, nem igazán fog kiderülni. Az én helyett megtanulhatjuk a te vagy az ők kifejezést. Levehetjük a szemünket magunkról és másokra helyezhetjük. Kicsit kevesebb belőlünk, kicsit több másokból. Nem negatív értelemben mások besározására vagy tönkretételére célzok. A pozitív oldalra. Foglalkozzunk mások meghallgatásával, támogatásával, gondozásával. Tevőlegesen cselekedjünk a közösségért. Mielőtt besokallnánk önmagunktól. Amint ezt Martyn Lloyd-Jones is megfogalmazta: "Énünktől csak egy módon szabadulhatunk meg: ha annyira lefoglal minket valaki vagy valami más, hogy nincs időnk magunkkal foglalkozni."

Ha tetszett ez a bejegyzés, nézz körül a környezetedben, hol vehetik a hasznát a személyes jelenlétednek, segítségednek!

Fotó: kues1, freepik