Érzelmek hullámain
Miért félünk az érzelmeink kimutatásától?
"Boldog és szomorú, mámoros és búskomor, magabiztos és rettegő, szeretett és szerethetetlen, türelmes és haragos, békés és vad, teljes és üres... mindez leszek. Mindent érezni fogok. Minden az enyém lesz." (Stephenie Meyer)
Az érzelmek áthatják lényünket, és ezáltal az életünket is maximálisan az irányításuk alatt tartják. A legtöbb döntésünk érzelmi alapú, gyakran még azok is, melyekről azt gondoljuk, hogy logikus érvek alapján hoztuk meg. Nem csoda, ha sokan félünk az érzelmeink kimutatásától, mint a tűztől. Segítségképpen pár gondolat, hogy könnyebben eligazodjunk a belső útvesztőnkben. Miért is vagyunk óvatosak az érzelmeinkkel?
Maradandó a hatásuk. Egészen pici korunk óta meghatározók. Szoktuk mondani, hogy mély benyomást tett rám valami. Általában az érzelmeinkre hatott az a valami igen erősen, ennek a folyománya, hogy hosszú ideig megmarad bennünk. Gondoljunk csak a régi emlékeinkre. Ezek azért vésődtek belénk, mert hozzájuk vagy kiemelkedően pozitív vagy mélységesen negatív érzéseket társítunk. Mondjuk egy gyermekként nagyon vágyott szülinapi ajándék kellemes, egy kisiskolásként megélt megalázó helyzet, amikor az egész osztály rajtunk röhögött kellemetlen emlék. De mindkettő erős érzelmi ingert jelentett, talán jelent ma is.
Inkább negatívak vagy inkább pozitívak? Sokban függ az alap személyiségünktől, hogy a poharat félig üresnek vagy félig telinek látjuk, de a tapasztalat az, hogy a legtöbb embernek nehézséget okoz tartósan optimistán szemlélni a világot. Számtalan esetben külső behatások és körülmények okozzák a felfokozott érzelmi állapotunkat, mondjuk a kedvenc filmünk megtekintése, egy rég várt előléptetés vagy egy új szerelem. És mint ilyenek, idővel megkopik a hatásuk. Mondhatjuk, aránylag gyorsan elenyésznek és visszakerülünk abba a semleges helyzetbe, amiben addig is éldegéltünk. Kellemesebb emelkedett hangulatban lenni, de örökké nem maradhatunk ott, még, ha született optimisták vagyunk sem. Ezért ne féljünk a negatív érzelmektől. "Nincs olyan inga, amelyik csak egy irányban leng ki! Ha a sors nagy örömöket hozott, elhozza a nagy szenvedéseket is. Persze lehet apró örömök és pirinyó bánatok között is élni. De érdemes?" - mondja Popper Péter.
Kínos helyzetbe hozhatnak. Vegyük példaként, hogy van a környezetünkben egy szimpatikus nő (vagy férfi, kinek ki) és úgy érezzük, működik köztünk a kémia. Jól elvagyunk egymás társaságában, sokat nevetünk, beszélgetünk, keressük a lehetőséget a közös idő eltöltésére. Azt feltételezzük a másik is azt érzi, amit mi, és rászánjuk magunkat, hogy felvessük, mi lenne, ha több is lenne kettőnk között. Aztán kiderül, ő nem így véli. Ő nem szeretne semmi komolyat. Vérciki szituáció. Jéghegynek ütközött Titanic-ként süllyedünk el a szégyentől. Valóban kellemetlen. De biztosan jobb, mint hiú ábrándokat táplálni és reménykedni magunkban, anélkül, hogy kiderülne az igazság. Robert Emil Lembke idézete szerint; "Büntetéssel is felérhet, ha szeretnek bennünket. Nem tudni, szeretnek-e bennünket: kínszenvedés.". Félelemmel teli reménnyel kecsegtetni, a boldog tudatlansággal áltatni magunkat, felelőtlen és botor dolog. Esetünkben, vállalva a kínos rizikót, egy egyszerű beszélgetéssel kideríthetjük, van-e esélyünk. És nem fecséreljük el az energiáinkat azzal, hogy álmodozunk valamiről, ami sosem lesz a miénk.
Visszaélhetnek vele mások. Nyitott könyvé válunk a körülöttünk élők számára és az ártó szándékú emberek kihasználhatják ezt. Ám tudjuk, hogy ehhez két ember kell. Azért mert vállalom magam csak arra adok esélyt, hogy őszinteségemmel megalapozzak minőségi emberi - munkatársi, baráti, intim - kapcsolatokat. Ez megelőlegezi a bizalmat, amivel embertársaim felé fordulok. E nélkül a mentalitás nélkül nem lehetséges értékes viszonyokat kialakítani. Ja, hogy ebben benne van a veszélye annak, hogy visszaélhetnek velünk? Benne van. És? Teljesen úgysem tudjuk elkerülni ezeket a helyzeteket. Találkozunk majd gyarló személyekkel. Márai Sándor szavaival; "Érzéseinket nem szabad szégyellni akkor sem, ha méltatlanra pazaroljuk.". Adjuk meg az esélyét, hogy nagyszerű emberek vegyenek körbe minket, még ha időnként lesz köztük inkorrekt is. Ez persze nem jelenti azt, hogy úton útfélen, boldog boldogtalannal tárulkozzunk ki, és adjuk ki magunkat. Mértékkel és emberismereti érzékkel tegyük, de mindenkitől ne zárkózzunk el.
Sebezhetőek leszünk általuk. Sok sérülést hordozunk magunkban. Akarva akaratlanul begyűjtjük őket, akár a bogáncsok ragadnak ránk. A saját hibánkból is, és mások jóvoltából is szerzünk belőlük. Minél több horzsolásunk lesz, annál erősebben dolgozik bennünk a fájdalomtól való tartózkodás érzete. Nem akarjuk újra megélni a kudarcot, a csalódást, a megszégyenítést, és hasonlókat. Mert lelkileg fájdalmas és megvisel, és nem akarjuk szándékosan rosszul érezni magunkat. Nem akarunk újabb nehezen gyógyuló sebeket. Tegyük fel, megvágjuk az ujjunkat a vacsora készítése közben, és a friss sebet folyton piszkáljuk, amely így újra felszakad, és nem heged be. Így van ez az érzelmeink terén is. Ha rendszeresen felidézzük, ezzel feltépjük a fájó emlékeket, nem adunk sanszot a begyógyulásukra, az elmúlásukra. Ha folyton foglalkozunk velük, rá fognak telepedni az életünkre. Sokat mond Julianne Donaldson gondolata; "Áthatolhatatlan páncélt növesztettem a szívem köré, hogy megvédjem magam a sebektől, és már egészen elfelejtettem, hogyan kell nyitott lélekkel közeledni valakihez.". Mindig jöhetnek sérülések, amelyek emlékeztethetnek a múltban történt hasonlókra. Meg kell tanulnunk ezekkel együtt élni úgy, hogy elfogadjuk őket. Ezek is hozzánk tartoznak, a részünkké váltak. Általuk lettünk azzá akik, akár pozitív, akár negatív behatásokról van szó. Segítenek minket jobb emberré válni. Már ha hagyjuk.
Csalódást okoznak. Gyakran úgy véljük, ha nem adjuk ki magunkat, az érzéseinket, akkor nem érhet minket csalódás. Mekkora tévedés ez. Mert a legnagyobb csalódás életünk alkonyán ér majd minket, amikor szembesülünk azzal, hogy egy be nem váltott ígéret vagyunk csupán. A lehetőségek tárháza, megannyi kiaknázatlan opció, amibe sosem vágtunk bele, mert jobban féltünk attól, mi lesz, ha teljes szívvel belevetjük magunkat, és vereséget szenvedünk. Rettegtünk, mi történik, ha vállaljuk magunkat, és veszítünk. Csorbul a tekintélyünk, nevetség tárgyává válunk, összetörünk. Akkor értjük meg, százszor inkább elbukni és élni, mint begubózva félni és vegetálni.
Érző emberi lényekként meggyűlik a bajunk a lelkivilágunkkal. Míg vívjuk a saját belső csatáinkat, ne felejtsük el, az érzelmek vannak értünk, és nem mi azért, hogy az érzelmek kitombolják magukat bennünk. Minden fajta emóciónak megvan a helye és ideje, mindre szükségünk van. Minthogy a kimutatásukra, felvállalásukra is. Anthony Robbins értelmezésében; "A siker titka, hogy megtanuld, hogyan használd fel a fájdalmat és az örömöt ahelyett, hogy a fájdalom és az öröm használna ki téged. Ha ezt megtanulod, te tartod kézben az életedet, ha elmulasztod, kiszolgáltatod magad az életnek.".
Ha tetszett ez az érzelmektől sem mentes poszt, akkor like-old és oszd meg a Facebook-on.