Esélyegyenlőség

Minden igyekezetünk ellenére nem számolhatunk fel minden hátrányos helyzetet

"Az emberek nem születtek egyformának, de természetes joguk, hogy egyenlő lehetőségekkel rendelkezzenek. A szabad társadalomban a teljesítmény legyen az előrehaladás mércéje." (Selye János)

Sok felemelő film szól különleges életutakról, sztorikról, amikor az ember legyőzi a lehetetlent. Imádjuk ezeket, mert a valóságból merítenek és reményt adnak, hogy igenis lehet jobb. Csak hinni kell és küzdeni. Ám az életünk nem egy dramatizált forgatókönyv. Az a valóság. És ez néha eltér a mozi katartikus élményétől.

Emberi jogi harcok. Mióta világ a világ mindig voltak egyenlőbbek az egyenlőknél. Kisebbségek, elnyomottak, nők, akikre a kevesebbet érnek bélyegzőt nyomták. Nekik és értük különösen meg kellett küzdenie a szószólóiknak, a képviseletüknek, hogy érvényesíthessék az akkor még nem létező jogaikat. És ugyan az olló szűkült azóta, sokkal emberszámba vevőbb lett a társadalmunk, főleg az utolsó száz-egynéhány évben küzdöttek sikeresen polgárjogi harcosok a hátrányos helyzetűekért, még sem mondhatjuk el, hogy ez a munka befejeződött volna. Elvileg egyenlők az esélyek, gyakorlatikat a mai napig megvannak köztünk a lemaradók.

Akikről lemondtak. Hazánkban is erősen megmutatkozott, hogy akár a hatalomban lévők is képesek visszaélni a kiszolgáltatottakkal. Példaként említhetjük a gyermekvédelmi visszásságokat. De nem kell bántalmazást elszenvednie egy gyereknek, hogy hátrányos helyzetbe kerüljön. Már a születésükkor megpecsételődik a sorsuk. Mert ahova születünk, jelentősen meghatározza hova tartunk. Az indulás olyan hátrányokat hordoz, hogy a rendszer a kezdetektől fogva lemond rólunk. Persze hallani extrém történeteket, amikor valakinek sikerül kitörnie a mélyszegénységből, de ezek a szabályt erősítő kivételek. Alapból a szülő a felelős a gyermek életkörülményeiért és fejlődéséért, ami elvileg korrekt és szabadelvű hozzáállás. De ha a szülő maga is egy tehetetlen, nagyra nőtt gyermek csupán, hogyan lenne képes felelős nevelést nyújtani? Itt lenne szerepe egy külső támogatói struktúrának, amely felismeri a hiányosságokat és képes pótolni azokat. Ha már filmekre hivatkoztam a nyitányban, hagy említsek egy konkrétumot. A Carter edző című sportdrámában a címszereplő kosáredző a tanulmányi eredményekhez is köti a fiatalok csapatban való részvételét. Színes bőrűként tudja, ez lehet az esélye a fiataloknak egy jobb életre. De ez nem nézi mindenki jó szemmel. Egy alkalommal vitába keveredik az intézmény igazgatójával, aki azzal érvel, hogy a legtöbb hátrányos helyzetű ifjúnak ez a kosárlabdaszezon lesz az életük csúcspontja. Az edző válasza erre, hogy épp ez a probléma.

Akik lemondtak. Azért a személyes felelősséggel is meggyűlik a bajunk. Mert vannak, akik valóban nem tudnak kitörni, de akadnak olyanok is, akiknek a lehetősége meg van, még sem jutnak egyről a kettőre. Ez is egy széles réteg. Megvan a hátterük, előttük a példa csak épp nem mozdulnak semerre. Kishitűség, önbizalomhiány, a kitartás hiánya, bátortalanság, lustaság, néhány ok a sok közül. Ők önszántukból mondanak le magukról. Mondhatjuk, hogy így döntöttek, de a helyzet az, hogy gyakran még csak nem is döntöttek. Csak úgy elvannak. Talán bántja is őket ez legbelül, mégis megkötözve élik az életüket. Pedig tényleg lehetnének jobbak, sikeresebbek. De nem lesznek, mert kevesek hozzá. Ezt nem mi vagy mások mondják, hanem ők maguk érzik így. Ha nem így lenne, akkor tennének egy próbát magukkal. Tehát vannak, akik saját hatáskörben hozzák magunkat hátrányos helyzetbe.

Nem mindenki és nem bárki. Szép ez a világ, ahol igyekszünk azt hangoztatni, hogy mindenki álmodozzon bátran és valósítsa meg. Csakhogy ez nem így működik. Sok elképzelés nem válik valóra. Egy részük irreális vagy eszement. Más részüknél az emberrel van a gond. A képességei, a lehetőségei korlátozottak. Említettük már a szélsőséges eseteket, amikor valaki minden hátránya ellenére is megvalósítja, amit szeretne. De ez nem mindenkinek adatik meg, és előre nem is lehet tudni, hogy ki lesz az a "szerencsés". Nem véletlen, hogy két ember, akik ugyanonnan indulnak, teljesen máshova jutnak. Más úton haladnak, más élettörténettel rendelkeznek, más döntéseket hoznak és más tapasztalatokat szereznek. Nem akarok felmentést adni, felelősek vagyunk a sorsunkért, de uralni azt nem tudjuk. Ott vannak mondjuk a daganatos betegségek. Az egyik oldalon Einspach Gábor példája, aki sikerrel birkózott meg a hasnyálmirigyrákkal, a másikon meg James Van Der Beek, akit legyűrt a vastagbélrák. Mindkét rák igen agresszív, alacsony túlélési mutatókkal és mindkét ember elképesztő hozzáállásról tett tanúbizonyságot. A végkifejlet mégis eltérő lett. Sok múlik rajtunk, de van, ami nem.

Az esélyegyenlőségnek számos arca van. Számít, hova születtünk, számít milyen a genetikánk, kiket ismerünk, milyenek az adottságaink, a környezeti tényezők, a fogékonyságunk és még rengeteg minden. Mesterségesen, társadalmi és törvényi szabályozásokkal sokat tehetünk az egyenlő bánásmódért és kötelességünk is tenni. De minden igyekezetünk ellenére, sosem teremthetjük meg az egyenlőség utópiáját. Ha másért nem, az emberekben rejlő egyediség mindig hordoz előnyöket és hátrányokat. Jogilag közelíthetünk az ideálishoz, emberileg nem igazán. Amint azt Anna Gavalda mondta: "Csodálatos a természet, de nem igazán következetes, mert megtagadja az egyiktől azt, amit megadott a másiknak."

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor vess számot a saját hátrányos tulajdonságaiddal! Melyeken léphetsz túl és melyeken nem?

Fotó: rawpixel.com