Gazdaságos kapcsolatok

Amikor patikamérlegen mérjük az emberek értékét

"Soha még egyetlen embert sem tiszteltek azért, amit kapott. A tisztelet annak a jutalma, amit az ember ad." (Calvin Coolidge)

Az életünk nagy része gazdasági ügyletekből áll. Adok-kapok alapokon nyugszik, a kereslet és kínálat törvényeit alkalmazva. Ezzel mindaddig nincs is semmi baj, amíg a kapcsolataink is bele nem kerülnek ebbe a gazdasági körforgásba.

Pörög az üzlet. A napjaink azzal telnek, hogy kereskedünk. Pénzzel fizetünk a pékségben, a kávéért és a croissant-ért. Mosollyal és köszönömmel a kedvességért. Szívességgel a munkahelyünkön kapott segítségnyújtásért. Egy adott szituációnak valamekkora értéke van, ezt tudjuk, épp ezért viszonozzuk, ellentételezzük. Amikor azonban minden környezetünkben lévő ember piaci szereplővé válik a szemünkben, jóval nagyobb hangsúlyt helyezünk rá, hogy mit adunk és kapunk. Az értékítéletünk pedig jelentősen csalóka, mert részrehajlók vagyunk magunk irányába. Általában az általunk beletett erőfeszítést felnagyítjuk, míg a másik részéről érkezőt kicsinyítjük.

Statisztikák. A csapdába esésünk jellemzője, hogy belső kimutatásokat kezdünk vezetni a környezetünkben élőkről. Ebbe beletartoznak a közeli ismerősök, barátok, családtagok is, de előfordul, hogy csak bizonyos személyekre vonatkozik. Ezekben azt értékeljük, hogy mit nyújtottunk nekik, hányszor segítettünk. Így követhetjük nyomon, hogy mennyivel tartoznak. Ezek az adatok nem publikusak, kizárólag mi ismerjük őket, és ennek függvényében ítéljük meg a kapcsolatainkat. Az emberekről is felállítunk egy mércét, figyelembe véve, kinek érdemesebb inkább segítőkezet nyújtanunk. Aki például olyan helyen dolgozik, ami nekünk is hasznunkra válhat, vagy befolyásosabb az illető, azoknak készségesen segítünk, bízva a majdani viszonzásban.

Álszent magatartás. Amint az érdekeink diktálnak egy kapcsolat gondozásában, a viselkedésünk is megkülönböztetővé válik. Talán többet elnézünk és megengedünk neki, mint az alkalmazott, aki idiótán vigyorog a főnök faviccein egy előléptetés reményében. Felületesen érdeklődünk, kipipáljuk az építő kommunikációs stratégiákat, de valójában közönyösek vagyunk. Látszólag örömmel támogatjuk a másikat, de magunkban a hátunk közepére kívánjuk ezt az újabb vállalásunkat. Képmutató és hazug magatartásunk lesz, amelyet a magunkban érlelt elvárás mozgat. Az számít, hogy a mérleg felénk eső részébe minél több súlyt bepakolhassunk, hogy legyen mit kiegyenlíteni.

Csalódottság. Ám az emberek nem mindig tudnak eleget tenni a kérésünknek. Nem feltétlen azért, mert nem akarnak vagy nem szívlelnek minket, hanem mert nincs módjukban, épp arra a dologra nincs ráhatásuk. Ebben a pillanatban keserű kiábrándultságot érzünk. Bámuljunk a lelkünkben lévő egyoldalúan megrakott mérleget és forrunk dühünkben. Annyi mindent megtettünk a másikért, ő meg ennyire sem képes. Nem reálisan tekintünk a helyzetre, nem érdekel, hogy ő esetleg valóban tehetetlen a jelen ügyben, mert egy eltorzul szemüvegen keresztül nézzük a világot. Ahol vagyunk mi a számtalan jócselekedetünkkel és a másik a nagy semmivel.

Sértődöttség. Ez az üzleties felfogás egy pillanat alatt szétzúzza a kapcsolatot. Nem vagyunk kíváncsiak magyarázkodásokra, legszívesebben szóba sem állunk az illetővel többé. Persze, ezt sem feltétlen mondjuk ki nyíltan, ahogy nem tesszük ki a közösségi oldalunkra a táblázatokat sem, ki, mivel adósunk. De megjegyezzük és onnantól kezdve nincs jópofizás, nincs haverság. Ami marad, az a belső neheztelés, marcangoló sértődöttség, hogy milyen aljas már a másik. Sokat javíthatna a helyzeten, ha képesek lennénk beszélgetni, megbékélni, kibékülni, de ez nem működik addig, amíg mérlegeljük a tetteinket és a kapcsolatainkat. Addig ugyanis önző módon a magunk részével vagyunk elfoglalva.

Ingyen ebéd nincs. A fentebb taglalt szemléletet jól támogatja a semmi sincs ingyen mondásunk. Mert mindenbe bele kell tenni valamit, olyan nincs, hogy csak úgy van valami, és kész. Ha én is, akkor te is. Ez az elv, ami működteti a kapcsolatainkat hosszú ideje már. Ám, ha átesünk a ló túloldalára és csak mérlegelünk, akkor éppen az ember és az emberségesség veszik el. Száraz számok, tények maradnak a kezünkben, sehol egy jó érzés, egy önzetlen cselekedet egy őszinte barátságos gesztus.

Azért az egy fontos jel, ha valakitől soha semmit sem kapunk, még egy pozitív visszajelzést sem. Ez elgondolkodtató, mit jelent neki az ismeretségünk. De minősítse ő saját magát, ne mi. Mi inkább azon morfondírozzunk, hogy globálisan nézzünk az emberekre és arra, mit adunk. Ne feltétlenül személyekben gondolkozzunk, hanem közösségi szinten. Mert a viszonzás néha nem onnan érkezik, ahonnan várjuk, ahova adtunk. De baj az, ha máshonnan jön? A világ így üzemel. Segítsünk, mert vissza fogjuk kapni. Valahonnan. Valamikor. Kamatostul. Jorge Bucay mondta a következőt: "Ha úgy tudsz adni, hogy nem vársz érte fizetséget, és úgy tudsz kapni, hogy nem érzed azt, hogy tartozol, akkor eldöntheted, hogy adsz vagy nem adsz, és sohasem maradsz adósa senkinek. És soha senki nem fog neked tartozni semmivel."



Ha tetszett ez a cikk, akkor oszd meg másokkal is a tartalmát.
Fotó: Elena Mozhvilo, Unsplash