Gondolatkísérlet #2. - Az idő ellentmondásai

Megfoghatatlan, mégis meghatározott, láthatatlan, mégis megnyilvánuló

"Mást mutat a naptár, és mást érez a szív. A naptár időt mutat, a szív időtlenséget." (Csitáry-Hock Tamás)

Az idő fogalma önmagában tele van ellentmondással. Ha elmerengünk rajta és az életünket övező misztikumán, egész izgalmas megállapításokra juthatunk. Szemezgessünk most ezekből.

A lépték a lényeg. Van időnk. Tudjuk, hogy mennyi. Mármint naptári szinten. Egységnyi időkben élünk. Percek, órák, napok, hetek stb. Ez a beosztás emberi találmány. Mi magunk kreáltuk magunk számára és tettük globálisan egységessé az időt a szabályozottabb és kiszámíthatóbb társadalmi működés végett valamikor a 19. században. Ezzel egyértelművé vált az időrendünk: a munkaidő kezdete és vége, a jeles napok, a találkozók pontos ideje, a boltok nyitvatartása. Minden, amit teszünk időhöz kötött. Ha nem így lenne a modern ember csak kóvályogna a világban. Ám a régi idők földművesei nem karóra szerint éltek. A természet biztosította az időbeosztásukat. A nap állása, a nappalok hossza vagy rövidsége, az időjárás, az évszakok váltakozásai jelezték mikor, mennyi és milyen munkát vagy tevékenységet kell végezniük. A természet volt az útmutató és elég pontos járt. Ugyanakkor a természet időbeli léptelei jóval nagyobbak, mint az emberé. Évszakok, évek, évtizedek, évszázadok, évezredek, évmilliók. A természetbeni változások fel sem foghatók épp ésszel. Egy összetettebb élőlény populációját tekintő génmódosulás természetes folyamatához évezredek, de akár milliók is kellenek. Egy jégkorszak lefolyása szintén évezredeket vagy tízezreket vesz igénybe. Na, ennyi időnk nekünk nincs. De a természet ráér. Ő a saját útját követi. Nincsenek rövid vagy hosszú távú céljai. Ő csak van, csak él. A körülményekre nem panaszkodik, velük együtt él tovább. Ha a körülmények egyes létformáknak nem kedvezőek, akkor sebaj, majd lesznek mások helyette. Ez a nagyon lassú víz partot mos életvitel foszt meg minket attól, hogy érzékeljünk olyan változásokat, amelyek veszélyesek ránk nézve. Mint a globális felmelegedés. Sokáig szinte észrevehetetlen, apró változásokat okoz, és nem szenteltünk neki figyelmet. Ezért nem mindegy, mekkora léptékben merjük az időt.

Érzékelhető és látható. Az időt megfogni nehéz. Ugyanakkor mégis mindig, mindenütt, mindenben jelen van. Amíg begépelem ezeket a sorokat telik. Ahogy addig is, amíg elolvasod. Ha öt év múlva olvassuk el, akkor ugyanannyi ideig tart elolvasni, de bizonyára más időket élünk majd, máshol tart a saját életünk, és lehet mást is fog előhozni belőlünk ugyanaz a mondat. Vagyis az időt viszonyítási pontok mellett érzékelhetjük igazán. A legkézenfekvőbb megmutatkozása a változásban van. Az idő múlásával egyetemben változunk. Azok is, akik azt mondják nem változnak. A változatlanság csupán látszat. Ha nem hisszük, válasszunk ki egy polcot a lakásban. Vegyük jól szemügyre, aztán felejtsük el két hétig. Valószínűleg két hét alatt belepi némi por. Az idő nyoma ott van azon a polcon, amely a maga változatlanságában állandó és stagnáló. Kiváló példát találunk erre a Paul Auster forgatókönyvéből készült Füst című filmben. A Harvey Keitel alakította trafikos minden reggel lefotózza a boltját az úttest túloldaláról. Teszi ezt évtizedek óta. Ugyanaz a gépállás, ugyanaz a kompozíció mégis mind más. Ha más nem is változna a képen a random feltűnő emberek mindenképp. Hát még, ha valaki a képeket nézegetve felfedezi egy ismerősét. Mint a film másik főszereplője a William Hurt megformálta író, aki az egyik képen felfedezi az akkor még életben lévő feleségét. A képek időtlenek, ami rajtuk látható az véges. Az idő olykor emberi mértékkel nézve is lassan halad. De ha két egymástól időben távol eső azonos tartalmú, vagy annak tűnő pontot egymás mellé teszünk feltűnő lesz a különbség.

Tudatlanul értékes. Az életünk egyik izgalmas kérdése, hogy mennyi van még hátra belőle? Vajon, ha tudnánk, azzal jobb lenne? Azzal értékesebben töltenénk el azt, ami még maradt? Ki tudja? Ha arra gondolunk, hogy milyen zsúfoltságban éljük a napjainkat, nem biztos. Ma is rettegünk a kimaradás, a FOMO érzésétől, ha tudnánk, csak 2 hónapunk van hátra, ez az érzés erősödne. Hiába igyekeznénk az utolsó rövid hónapokba mindent beletuszkolni. Az embert mindig foglalkoztatta a határok kitolása, a minél hosszabb élet lehetősége, a hallhatatlanság. Tegyük fel, hogy utóbbira megtalálnánk a lehetőséget. Abban a pillanatban elértéktelenedne az életünk. Semminek nem lenne súlya, hiszen nem lenne korlátja. Végtelen idő állna a rendelkezésünkre. Az életünknek épp az adja a velejét, hogy egyszer vége lesz, de nem tudjuk pontosan mikor. Az időnkkel kapcsolatos bizonytalanság tesz minket értékessé. Mert ugyan egy embernyi idő a Földön, a saját szempontunkból nézve nem csekély és hajlamosak vagyunk az elherdálására, az előrehaladtával együtt a megbecsülésére is. Mindent idősablonokba rendezünk. Tudjuk meddig tart egy koncert vagy egy színházi előadás. Tudjuk, hogy 4 évente van országgyűlési választás. Látjuk, meddig érvényes a jogsink és mikor jár le a tej szavatossága. Csak az életünknek nem keretezhetjük előre. A születésünk idejét ismerjük, de a vége ismeretlen. És a tudatlanságunk az oka, ha elkezdjük értékelni a jelent. Ha megéljük a pillanatot, ha nyakig benne vagyunk a mában. Mert a múlt emlékein kívül csak a jelen van nekünk. Tehát, amit most megélhetsz, ne halaszd holnapra!

"Az élet folytonos mostok sorozata, olyanoké, amelyekben az ember nem képes megtenni azt, amit meg akart. Nincs olyan, hogy később, mert az is csak egy most lenne, cselekvésképtelenséggel." (Lena Andersson)

Oszd meg és gondolkodj!

Fotó: magnific