Hasznos haszontalanságok

Csak olyasmivel töltjük a szabadidőnket, amiben hasznot és értelmet látunk?

"Nincs szabad időm. Illetve ha van, az sem szabad." (Szerednyey Béla)

Az időnk pici szelete a miénk valójában. Ráfoghatjuk, hogy az a sok munka meg tennivaló elviszi a nagyját, de nem csak erről van szó. Gyakran a szabadidőnk felett sem rendelkezünk teljes egészében. Olyasmiket szuszakolunk bele, amelyek nem tartoznak a személyiségünkhöz vagy az érdeklődési körünkhöz szervesen.

Egy nagy massza. Jelen életmódunk egyik lényeges jellemzője, hogy a különböző dolgaink között nincsen éles határvonal. Összemosódik a munka és a magánélet. Délután elhozzuk a gyereket a suliból, aztán még megírunk pár mail-t. Este miután lefektettük a csemetét nekiállunk prezentációt készíteni. Esetleg nem tudjuk nyugodtan befejezni a vacsorát mert hív a főnökünk és vele mindenképp, azonnal beszélnünk kell. A meló és a teló ránk telepedett. Bármikor elérhetők vagyunk és ezt el is várják tőlünk. Vagy ha nem várják el, de mi úgy érezzük, hogy ez az elvárás, ez a norma és nem akarunk ettől elmaradni. A digitális eszközök mindig és mindenhol kizökkentenek. Ha játszunk a gyerekkel, ha ülünk a moziban, ha olvasunk egy könyvet (már, ha még tudjuk, mi az a könyv), és pittyeg az a vacak, mi rögtön ugrunk megnézni, mi az, ki az. Mintha minden értesítés rém fontos lenne. Gyakran csupán egy hírlevél jön valamelyik webáruházból. Mi meg bedőlünk és megszakítunk és átengedjük a figyelmünket neki. Önként, felelőtlenül és pazarlóan. Időnként nem árt megfeledkezni a telefonokról, repülő módba egy szekrény magasabban fekvő polcára tenni őket.

Tényleg szabad az időnk? Vajon azt csináljuk, amihez valóban kedvünk van vagy azt, amit a társadalmi helyzetünk megkíván tőlünk? Egy dolog lefutni a maratont, és egy másik, hogy ezt ki is posztoljuk. A mozgás öröme miatt csináljuk, a kihívás végett vagy, hogy megmutathassuk a világnak lenyomtuk? Igaz, a nagy teljesítmények arra (is) valók, hogy megmutassuk másoknak és ezzel akár ösztönözzenek, de állhat mögötte közösségi nyomás is. Milyen kiállításra megyünk el, milyen filmet, sorozatot nézünk, milyen zenét hallgatunk? Amilyet mi akarunk vagy amivel a hozzánk hasonló emberekkel beszélgethetünk az ebédszünetben? Ez is egyfajta FOMO jelenségnek tekinthető. Nem akarunk kimaradni olyasmikből, amelyek egy adott társaság szerves részévé tesznek. Csakhogy így a szabadidőnket mintegy második műszakként kezeljük. Behúzzuk azokat a szabadidős tevékenységeket, amelyekre a státuszunk miatt szükség van. Ez így nem pihenés. Inkább valami munka féle.

Nem divat a hobbi. A klasszikus hobbista céltalanul élvezi a tevékenységét. Egyszerűen szereti, amit csinál. Nem vár érte elismerést, dicséretet, ellenszolgáltatást, pénzt. Csupán önmagáért, a kikapcsolódásért csinálja. No, erre egyre kevesebb a példa. Nagyon kevés dolgot teszünk csak az örömért. És nagyon kevesen csináljuk ezt. Amióta elterjedt az a filozófia, hogy csináld azt, amit szeretsz és akkor soha nem kell dolgoznod, valamit az, hogy csináld jól, amit szeretsz és fizetni fognak érte, azóta ezek az elvek a hobbikat kifordították a sarkukból. Mert sokan a kedvtelésüket pénzre váltották. Csakhogy a fagyi visszanyal. Mert ha ebbe a pörgésbe belekerülünk, akkor folyamatosan posztolnunk kell, elvárják tőlünk, hogy mindig jókedvűen tegyük a dolgunkat és amikor a pénz átveszi az irányítást az élvezet felett, akár meg is utálhatjuk, amit addig annyira szerettünk. Jó dolog abból élni, amit szeretünk, de kockázatos, mert elveszíthetjük az iránta érzett felhőtlen lelkesedésünket.

Unalomba fulladni. Egy másik dolog, ami ma egyre ritkább. Steigervald Krisztián szokott beszélni róla, hogy régen, amikor gyerekként autóval utaztak, az unalom elűzésére maradt az ablakon való kitekintgetés. Ma, ha azt mondja egy kölyök a kocsiban, hogy unatkozik, a szülő hozzávág egy mobilt oszt el van intézve. Manapság nem szoktunk unatkozni. Ha várakozunk valahol, ha ülünk a vonaton (ott olykor sokáig ülhetünk), egyedül ebédelünk, előkapjuk mi is a telefont és olvasunk, görgetünk, like-olunk. De nem fogjuk tétlenül figyelni a környezetünket, az embereket és nem merülünk el a csapongó gondolatainkba. Emlékszem pár éve egy nyári napon ültem kint a teraszon, bámultam a szellőtől lengedező fákat, bokrokat és arra gondoltam, vajon a levelek minden évben ugyanott nőnek ki az ágakon vagy másutt? Teljesen nonszensz gondolat. Nem leszek tőle sikeresebb, nem keresek többet, nem megoldás egy aktuális problémára. Mindössze egy szabad asszociáció, egy reakció, amit a látott környezet hozott fel bennem. Mikor csináltunk utoljára értelmetlen dolgokat? Olvastunk el egy ponyvaregényt (vagy szépirodalmat) a szokásos pszichológiai és üzleti témájú művek helyett? Mikor ültünk fel a biciklire és csak nekiindultunk egy kötetlen tekerésnek, nem nézve a megtett kilométereket, az elhasznált kalóriát, a pulzusunkat? Mikor beszélgettünk egy kedves barátunkkal belefeledkezve az időbe? Mikor ültünk egy kávéval a kezünkben és agyaltunk a fák és levelek növekedésén? (És nem kerestünk rá a válaszokra a google-on!) Nem csinálunk ilyesmit, mert a trend szerint, mindig azt tesszük, aminek haszna, értelme, profitja van. Ami fejleszt, ami előre visz. Minden más elvesztegetett idő.

Készenlétben. Életem bizonyos szakaszában engem is arra szocializáltak, hogy mindig álljak készen. Ahogy ezt teszik a szabadúszók, a vállalkozók. Soha nem tudhatjuk, mikor üt be az üzlet. Legyünk résen! Mikor, hol, kivel találkozunk, akitől várhatunk valami nyereséget! De az állandó lelki készültség nyomást okoz. Ha nem beszélgetek vele, akkor elveszítek egy leendő ügyfelet? Lehettem volna egy kicsit kedvesebb vagy elkérhettem volna az elérhetőségét? Megint elvesztegettem egy lehetséges munka kapcsolatot? Ha éjjel-nappal ez jár a fejünkben az rendkívül megterhelő. Ha minden tettünknek igazolnia kell létünket, sikerünket, karrierünket, akkor az elég nyomasztó. Nem cselekedhetünk szabadon, fesztelenül, kötöttségek nélkül. Folyton visszahat ránk egy bűntudat érzés, amikor elmulasztunk valamit. Kedvtelenség, fásultság, letörtség lesz a jellemző az általános kedélyállapotunkra.

Már Hofi is megénekelte, hogy próbálj meg lazítani. Ez ma sokszorosan igaz. Kellene a semmittevés, ami nem termékeny, talán nem hasznos, nem értékes, de az értelme éppen ebben áll. Hogy értelmetlen. Egyszerűen csak jól esik, kikapcsol, pihentet, feltölt. Nincs komolyabb célja. Az pont elég, hogy élvezzük, hogy létezünk, hogy akkor és ott vagyunk. Ennyi épp elég ebben az állandóan tervektől és szoros időbeosztástól fojtogató világban. Ne kiégjünk, csak égjünk és néha hagyjuk pislákolni a bennünk élő lángot. Amint Brian Wansink mondta: "Ha tudatosan és folyamatosan megvonunk magunktól valamit, nagy valószínűséggel egyre jobban fogjuk kívánni. Nem számít, hogy a szeretet, a szabadidő, a tévé vagy a kedvenc ételünk hiányzik-e. Ha megvonunk magunktól valamit, nem tudjuk a maga teljességében élvezni az életet."

Az elmúlt bejegyzésekben többször utaltam már Anne Helen Petersen: Jöttünk, láttunk, elegünk van című könyvére. Jelen esetben is hozzájárultak a benne foglalt gondolatok a cikk megszületéséhez. Ahogy ajánlom a Szilágyi Áron és Kenyeres András vezette Penge podcast Kásás Tamással És Cseh Lászlóval készült adásait is. A két "nyugdíjas" olimpikon is megküzdött és küzd azzal, hogy milyen az ideális időtöltés.

És ha tetszett ez a bejegyzés, akkor ülj le egy nyugodt helyre és hagyd szárnyalni a gondolataid! Figyeld meg, mi lesz az első teljesen abszurd elképzelésed, meglátásod valamiről!

Fotó: senivpetro, freepik