Irányításmánia

Valóban kezünkben az irányítás?

"Az akarok lenni, amivé az élet tesz, nem akarok tapasztalatot csinálni az életemből. Én vagyok a tapasztalat, az élet formál, az élet irányít." (Albert Camus)

Bár hiszünk benne, hogy az életünk és a környezetünk vezetői mi vagyunk, a gyakorlat messze nem ezt mutatja. Szeretjük a kontrollt, mindent és mindenkit, amit és akit csak lehet, szeretünk irányítani, de hiába, ha nem vagyunk rá képesek. Jobb, ha megbarátkozunk vele, hogy az irányítással kapcsolatos elképzeléseink nem tükrözik hűen a valóságot.

Biztonságban. Miért akarunk egyáltalán mindent irányítani? Mert biztonságot ad, ha a mi kezünkben van a gyeplő. A jelent a múlt tapasztalataiból tápláljuk és ugyanebből következtetünk a jövőnkre is. Tisztában vagyunk a lehetséges kimenetelekkel, és azzal, melyik bekövetkezése a legvalószínűbb. Rendelkezünk alternatívákkal, valamint problémamegoldó sémákkal, így kevésbé érhetnek váratlan meglepetések. Mégsem működik a teljes kontroll birtoklása. Adódnak olyan helyzetek, amelyekre nem tudunk előre felkészülni, amivel nem tudunk mit kezdeni. Elakadunk, leblokkolunk, megállunk. A rugalmasság és az alkalmazkodóképesség a segítségünkre lehet, de ilyenkor legbelül el kell ismernünk, hogy elvesztettük a dominanciánkat.

Kit is vezetünk? Emlékeztethetjük magunkat, amikor rendezni próbálunk egy félreértést valakivel, hogy a másik döntésére, viselkedésére nincs érdemi hatásunk. (Akinek ebben kétségei támadnának, az gondoljon rá, mennyire fogadnak szót a gyerekei.) Közvetetten befolyásolhatjuk a tetteinkkel, szavainkkal de nincs hatalmunk fölötte. Csakis magunk fölött. Ha ez így van, akkor két ember kapcsolatát alapjában 50%-ban irányíthatjuk. Ez az érték lehet kicsit magasabb, ha erősek vagyunk hatásgyakorlásban vagy az illető könnyen befolyásolható. És lehet alacsonyabb, ha nem vagyunk jó kommunikátorok vagy egyszerűen hagyjuk, hogy az érzelmeink átvegyék a hatalmat fölöttünk és a düh vezéreljen. Utóbbi esetben rögtön felmerül a kérdés, ez tudatos vagy ösztönös? Ha ösztönös akkor hol marad az önmagunk fölötti kontroll?

Önmagunk (meg)vezetése. Rendben, fogadjuk el, hogy magunkra befolyással bírunk. De tényleg? Ha ez igaz, akkor miért nem valósítjuk meg több célunkat? Miért nem keresünk többet? Miért nem fogyunk le? Miért nem vagyunk boldogabbak? Talán lustaságból. Talán úgy véljük tettünk eleget és már rég birtokolnunk kellene, amit szeretnénk (esetleg, ami járna nekünk). Vagy egyszerűen csak a kisebb ellenállás irányába megyünk. A munkás nap után könnyebb ciccenteni egy sört, mint odafigyelni otthon is a helyes táplálkozásra. Könnyebb leülni a kanapéra és belefeledkezni egy sorozatba, mint nekiállni tanulni valamit. A pihenés jogos, szükséges és valóban jár is nekünk. Ám az érdekeink olykor mást diktálnának, mint amit teszünk. Ha mi irányítunk, és saját magunk fölött valóban van hatalmunk, akkor miért nem cselekszünk gyakrabban az érdekeinknek megfelelően?

Elillanó irányítás. A valóság az, hogy az irányítás csak látszólagos. Jólétünk egy rakás egymással véletlenszerűen összefüggő esemény, történés meglétét feltételezi. Például ott vannak a természeti katasztrófák. Nincs rájuk hatásunk, nekik azonban annál inkább van ránk. Egy földrengés, árvíz, erősen kihat életünk alakulására. Az említettek szélsőséges példák, ám vehetünk számtalan hétköznapit is. Egy fejfájás, egy betegség, csúcsforgalomban veszteglés, rosszul sikerült felmérő, veszekedés a párunkkal, egy megbízás elvesztése, a pénztárcánk ellopása, munkahelyi krízis, baleset. Ezek egyikét sem akarjuk, néha mégis megkapjuk. Olykor többet is egyszerre. Lehetünk ezek kirobbantói, elszenvedői, de adott pillanatban legfeljebb tompítani tudunk rajtuk. A világ végtelen számú és komplikált történések összessége. Akciók, interakciók tömkelege, amelyek nagy részére rajtunk kívül áll. Aztán vannak pillanatok, amikor minden összeáll és abban a kegyben részesedünk, hogy mi irányítunk. Ezek a ritkábbak.

Mi mégis azt gondoljuk teljes kontroll alatt tartjuk az életünket. Körös körül megtapasztaljuk a véletlenszerűséget, de ennek a realitásunk iránti elkötelezettségünk ellenáll. Mert azt mondjuk, véletlenek nincsenek. Azonban ezeket utólag mi magunk magyarázzuk kényünk-kedvünk szerint, hogy megleljük a fájdalomban is a tanulságot. Minden megtörtént dolog visszafejthető okra és okozatra, amely eljuttatott a fejlődésünk mai szintjére. Ez nem baj. Így találunk elfogadást, megnyugvást, okulást és tapasztalatot, egyszer talán bölcsességet is. De be kell látnunk, sokszor nem a saját irányításunk szerint haladtak a dolgok, amíg eljutottunk a mába. És számíthatunk rá, hogy ez a továbbiakban ily módon zajlik. Amint ezt Ted Chiang találóan megfogalmazta: "Szeretjük azt hinni, hogy minden eseménynek van egy felelőse, mert így könnyebben tudjuk értelmezni a világot. Olyan makacsul ragaszkodunk ehhez az elképzeléshez, hogy néha saját magunkat hibáztatjuk, csak azért, hogy hibáztathassunk valakit. De nem tarthatunk mindent az irányításunk alatt, sőt az is lehet, hogy senki sem irányít."

Ha tetszett ez a poszt, akkor ne ragaszkodj görcsösen az irányításhoz... hiszen az többnyire úgysem a te kezedben van.
Kép: jcomp, freepik