Iskolai tantervből elégséges

Az életben is hasznosítható tudást kapnak a gyermekeink az iskolákban?

"Nem a gyereknek kell jónak lennie az iskola kedvé­ért - de sokan hiszik ezt! - ha­nem: az iskolának kell mindent megtennie a gyerekért." (Vekerdy Tamás)

Előre bocsátom, ez a cikk nem kívánja cikizni a tanárokat. Az ő munkájuk nélkülözhetetlen az épp soron következő nemzedék felnövéséhez. És ezt az erőfeszítést, energia befektetést gyakran nem becsülik meg eléggé. Azonban a tanterv már más kérdés. Erről nyugodtan filozofálhatunk. És a tapasztalatok tükrében van is miről.

Kötelező versenyek. Az elmúlt időszakban rendezték meg a Bolyai Matematika Csapatverseny körzeti fordulóit. A kislányunk iskolájában azoknak, akik emelt matekot tanulnak, kötelező a részvétel valamely Bolyai versenyen. Utólag láttam a feladatsort. Bevallom rengeteg szarkasztikus gondolat indult el bennem. Azt tisztázzuk, hogy sosem voltam nagy barátságban a számokkal. Számomra nem egy varázslatos és logikus világ, mint oly sok mérnök véli, inkább izzasztó kínszenvedés. Ezekre a feladatokra is néztem, mint borjú az új kapura. A kölyköknek meg volt egy órájuk, hogy megoldják őket. Nekem egy hónap se volna elég rá. (A feleségem, aki számokkal dolgozik, a hétvégén pár óra ráfordítással megcsinálta.) Azon tűnődtem, vajon az alkotók jókat röhögnek, amikor összeállítják a feladatsorokat, hogy milyen jól megszivatják a gyerekeket. Aztán láttam, hogy egy fickó készíti a feladványt. Bocsi, így legfeljebb a saját térdét csapkodhatta, míg betett még egy trükkös feladatot. Aztán azon is morfondíroztam, ha random bekarikáznék megoldásokat, milyen eredménnyel végeznék? Hol helyezkednék el, azok közt a szerencsétlen gyerekek közt, akik 1 órát nyűglődtek a feladatok fölött? Bár ironizálok, nem szeretném a szervezőket és az alkotókat bántani. Mert a lényeg nem azon van, hogy vannak ilyen versenyek. Egyeseknek az agya úgy van huzalozva, hogy már kicsiként is élvezik ezt, tetszik nekik, meg is tudják oldani és az idő is elég rá, sőt még sok is. De akkor minek kell ezt egy rakás másik gyerekkel megíratni? Csak a létszám miatt? Mert a küszködés vagy a gyenge végeredmény nem okoz nekik sikerélményt. A kislányunk nem panaszkodott. De az árulkodó, hogy inkább indult a csoportos megmérettetésen, mint egyéniben. Ha már kell. Mert kell, ugyebár.

A múltban tanulni. Öntjük a gyerekekbe a sok tudást, attól függetlenül, hogy ez jó nekik vagy sem. Van egy előírt alaptanterv és ezt be kell tölteni az ifjú koponyákba, akár tetszik, akár nem. Ha van is némi frissítés, egy csomó dolog nagyon hasonlóan zajlik, mint az én gyerekkoromban. Az továbbra is mellékes, hogy a rendszernek köszönhetően bizonyos gyerekek a suli után többé könyvet sem akarnak a kezükbe venni. Ha meghallják a tanulás szót, hanyatt homlok menekülnek, mint egy természeti katasztrófa elől. Az a cél, hogy megutáltassuk velük a tanulást? Most, amikor a világ olyan ütemben változik, hogy állandón tanulnunk kell valamit? A fejlődés, az előre jutás és boldogulás feltétele a tudásunk folyamatos aktualizálása. A tanulásnak nem kell feltétlenül kellemetlennek lennie, mint egy foghúzásnak. Lehet élvezetes és örömteli. Kepes András ezt mondta egy beszélgetésben: "…ahhoz, hogy a tudománynak tekintélye és tisztelete legyen, ahhoz úgy kellene az iskolában tanulni, hogy élvezzék a gyerekek a tudományokat." Az a kérdés, hogyan és mit kell tanulni? Vagyis, hogy a megvalósítás és a téma fekszik-e nekünk? Még most is egy rakás lexikális tudást várunk el. De minek? Az információ ott van a neten. Csak meg kell tanulni hol és hogyan keressünk. Ezeket viszont gyakran nem tanítjuk meg intézményesen. Egy ismerősöm említette, hogy érettségiző korú gyerekének, amikor önálló munkát kellett végeznie, nehezére esett keresni a google-on. A szülőnek kellett kikupálnia a témában. Értem én, hogy a reciprok meg az integrál mennyire fontos az élethez, de a gyerekeinknek az egyik nagy kihívása az édesvíz hiány lesz. Együttműködés, kommunikáció, csapatmunka. No, ezekkel sem fakasztanak vizet, de a képesség az összefogásra, a másik megértése vagy önmaguk megértetése jól jöhet megoldások kidolgozásakor. Szomorú, hogy még ma is fontosabbnak tartjuk a tárgyi tudás bebiflázását, mint az életrevalóságot. Mondom ezt úgy, hogy a tanulást és az alapműveltséget magam is szorgalmazom.

Túlórázó diákok. Az iskola mellett a szülők szerepét sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Eljutottunk a tanulj fiam (vagy lányom) a jobb jegyekért, hogy jobb iskolába járhass és megfizessenek a tudásodértól, oda, hogy a gyerekek már fiatalon presszionálva vannak mindenféle versengésre és erőpróbára. Nem csinálhatnak semmit csak az öröm kedvéért, mindenben a vetélkedést és persze a nyerést kell keresni. Mert csak a legjobbak maradhatnak életben a felnőttek világában! És ezt nem árt észbe vésni már gyermekként. Érdekes, hogy felnőtt munkavállalóként egyre többet hangoztatjuk, milyen káros hazavinni a munkát. Közben meg mit csinálnak gyerekek? Az egész napjukat az iskolában töltik. Tanulókörnyezetben vannak, oktatják őket. Majd hazamennek és tanulnak tovább. Mert holnap témazáró vagy röpdolgozat vagy versmondás. Ha az iskolát munkahelynek tekintjük, a tanulást munkának, akkor napjaink gyermekei sokszorosan túlóráznak. Ezt mi felnőttek a saját munkánkra vonatkoztatva nehezen viseljük, de a srácoknál teljesen természetesnek vesszük. Nincs idejük szabadon játszani. Végül is arra úgysem lesz szükség. Kár. Mert a játék iránti igény a vérünkben van. Felnőve is nagy szükség lenne rá, hogy játszunk, hát még gyerekként. Elvesszük az idejüket, elvesszük a gyermekkort a jövőbeni felnőttségért. Azért ez nagy gonoszság.

Agyonnyomjuk ezeket a csemetéket. Ezt jól demonstrálja az iskolatáskájuk mérete és súlya is. A tudás, a tanulás nehéz, ezért sok és súlyos könyvet, munkafüzetet és füzetet kell cipelniük magukkal. Tanulják csak meg, hogy az élet nehéz és egyébként is teher alatt nő a pálma. Az elmúlt években a világ sok területen az egyszerűség és a könnyebbség irányába haladt. De úgy tűnik az oktatás vagy nem érti, hogy merre megyünk vagy nem akar a felhajtani a jelen és a jövő sztrádájára. Marad inkább a poros mellékutakon. Egy másik frappáns gondolat, a fentebb már említett podcastből Kepes Andrástól: "Tehát egy egészen másfajta világban élünk, és ebben a másfajta világban valahogy ki kellene találni, hogy hogy kellene az oktatási rendszert ennek megfelelően átalakítani, hogy vajon a mi oktatási rendszerünk az felkészíti-e a gyerekeket és a fiatalokat arra amilyen világban fognak élni, hogy képesek vagyunk-e mondjuk feldolgozni azokat a hatásokat egészségileg, amelyek bennünket érnek."

Ha tetszett ez a bejegyzés légy kicsit megértőbb a gyermekeddel. Ha azt látod belefáradt a napi taposómalomba, engedd kicsit kikapcsolni, játszani, pihenni. Nem marad le semmiről.

Fotó: fxquadro, freepik