Jól választottam?
Amikor kételkedni kezdünk a párválasztásunkban
"Ha valaki még az esküvője napján is bizonytalan, akkor tuti, hogy nem a helyes úton jár, és épp egy hatalmas hibát készül elkövetni. A házasság és a gyereknevelés még akkor sem sétagalopp, ha az ember biztos abban, hogy megtalálta a tökéletes párt. Őrültség belevágni, ha még ebben sem lehetünk biztosak." (Richard Templar)
Aki tartós párkapcsolatban él, az szembe kerülhet a címbéli dilemmával. Megkérdőjelezzük, hogy jó falnak támasztottuk-e a létrát? Valóban megfelelő párt választottunk magunknak? Okkal tör elő belőlünk ez a veszélyes aggály, ám kezelhető és megnyugtatóan rendezhető. Tökéletes társ. A nagy lángolás időszakában nem kell félnünk ettől a kételytől. Ekkor elvakít az idealizmus, és nem is a másik embert látjuk a maga valójában, hanem egy rávetített idealista képet, amilyennek látni szeretnénk. Elsiklunk a hibák felett, észre sem vesszük a hiányosságokat. Meglepetten tapasztaljuk, hogy egy tökéletes személybe botlottunk. Viszont, ha a kezdetektől nem fordítunk sürgősen időt a választottunk megismerésére, akkor nagyon pofára eshetünk.
Ki ez az ember? Mert bizony a szerelem lángjai csitulni fognak, az ideális világkép pedig lecsupaszodik. Ami marad, az a pőre valóság. Egy ember, aki ugyanaz, mint korábban is, de mi csak a rózsaszín köd feloszlása után ismerjük meg. És meglepetten tapasztaljuk, hogy az a tökéletes személy, akivel találkoztunk, eltűnt. Akár a kapcsolatban mindkét fél ebben a cipőben járhat, küzd azzal, hogy egy idegen ember mellett találja magát. És ránk szabadul egy hiányérzet. Bizonytalanok leszünk a döntésünkben. A hiba bennünk van, a megérzéseinkben, vagy a párunk tényleg megvezetett minket?
Természeti kincsek. Szó sincs megtévesztésről. A természet űzött velünk tréfát, aki a fajfenntartás végett munkára fogta a hormonokat és a biológiai folyamatokat. De ennyivel azért nem intézhetjük el a dolgot. Mert a szeretet megőrizhető és tovább fejleszthető, abban az esetben, ha erre kölcsönösen igényünk van. Különben tovább lehet állni, és újra bele lehet esni ebbe a csapdába.
Egy idegen ember. Amint felfedezzük, hogy a kedvesünk nem olyan, mint, amilyennek eddig tűnt, előjön az ismeretlentől való félelem. Ami ismeretlen, az iránt bizalmatlanok vagyunk. És a hiányérzetet a bizalom nem léte okozza. Nem ismerjük kellően az embert mellettünk, így nem is szavazunk neki feltétlen bizalmat. Tisza Kata szerint; "A furcsa az, hogy valaki, akiről azt hisszük, hogy bennünk lakik, egyik pillanatról a másikra válik tökéletes idegenné. Egy idegen pedig hirtelen belénk költözhet." Kételkedünk a hűségében, elhallgatunk előle dolgokat. Eddig sem beszélgettünk nyíltan és nem törekedtünk egymás igazi énjének megismerésére, most aztán valóban konzerváljuk a távolságot. Ez a 22-es csapdájaként fogva tart, és nem enged közel egymáshoz, ami létszükség lenne.
Csüccs. A másik helyzet, amikor elmélázunk azon, hogy jó helyen vagyunk-e, amikor leülünk és kényelmessé válik a kapcsolatunk. Túl vagyunk pár éven, kialakítottunk egy rutint, egy megszokott életritmust, és nem nyújtózkodunk tovább. Úgy véljük elvagyunk, jó nekünk, de csak ennyi? Ilyenkor is az elidegenedés a mozgató rugó, illetve a vágy, hogy még van bennünk valami, ami nem teljesedett ki. Ez a kettő együtt, aláássa a párkapcsolatunkat. Okokat keresünk arra, miért nem járunk előrébb?
A felelős. Nem okolhatjuk a társukat az eltunyulásunkért. Gyakori, hogy a tétlenségért a másikat hibáztatjuk. Lemondunk a sportról, a hobbinkról, hogy a párunkkal legyünk. Feladjuk céljainkat, mert úgy véljük, másutt, másban van ránk szükség. Mondjuk otthon. Ám ez nem indok, ez kifogás. Ezért nem ő a hibás csakis mi. Egy egészséges párkapcsolatban nem függenek a felek egymástól. Megtalálják az önálló boldogságukat is. Nem testálják partnerükre az önbizalmuk megerősítését, nem rendelik alá magukat teljesen a szeretetnek, amelyet adnak és kapnak, mert ennek az ára, hogy egyedül nem találják meg helyüket.
Támogatás. No de nem kapom meg tőle, amit még kéne kapnom, csattanhatunk fel. Pontosan mit is? Valahogy mindig előtérbe toljuk, ami nekünk jár, nem törődve azzal, mit kéne adunk. Mi megadjuk neki, amit ő szeretne? Az már csak hab ezen a megsavanyodott tortán, hogy távolság kialakulása esetén valószínűleg nincsenek is tisztában a felek, hogy kinek, mire van szüksége a kapcsolatukban. Kimondatlan kérések, vágyakozások, amelyek soha nem teljesednek be. Amíg nem beszélünk a közös és az egyéni céljainkról, vágyainkról, addig nincs, mit megadni. Addig csak a belső vívódás, önemésztés van, illetve belelovalni magunkat a viszonyunk sivárságába.
Nem alaptalan és nem kell szégyellni,
hogy eszünkbe jut, talán nem jól döntöttünk. Az vesse ránk az első
követ, aki oly szerencsés és párkapcsolati specialista, hogy sosem
fordult ez meg a fejében. De a jó hír, hogy ez egy figyelmeztetés, nem a
megfelelő irányba mentek, mennek a közös ügyeink. Van esélyünk
változtatni az útirányon, és megerősíteni a kapcsolatunkat abban, hogy igen, a legjobb párt választottam. Amint azt Müller Péter mondta; "A szeretet akkor kezdődik és addig tart, amíg rád figyelek! Két idegen világ így lesz ismerőssé egymás számára."
Ha tetszett ez a poszt, akkor nyomj egy like-ot és oszd meg másokkal is.
Fotó: Efes Kitap, Pixabay