Karácsony gyermeki szemmel

Amikor egy angyal száll a szobába és ott marad velünk

"Régi karácsonyok bukkannak fel emlékeim villanásaiból, és megvilágítják az elmúlt időt és embereket, akik élnek újra és örökké a kis karácsonyi gyertyák puha, libegő fényében." (Fekete István)

Közeledik a legmeghittebb ünnepünk. A karácsony a gyermekek szemével a legtisztább és legvarázslatosabb időszak. Nem véletlen, hogy erről az ünnepről a mi emlékeink is a gyermekkorunkból a legmaradandóbbak. Vajon mikor veszítjük el a gyermeki csodavárásunkat a karácsony kapcsán? És egyáltalán muszáj így lennie? El kell veszítenünk?

Csak ülök és merengek. Ülök a pamlagon és olvasok. Időnként felemelem a tekintetem a könyvemből és az ezer fényben ragyogó karácsonyfára nézek. Elmerülök a csillogásában pont, mint gyerek fejjel. Akkor is szerettem olvasni a fa tövében álló nagy zöld fotelben s olykor csak bámulni a fények csillogását. De valami mégsem stimmel. Az olvasószemüveg meg a jelen. Már nem elég csak felnéznem, a szemüvegem is fel kell tolnom a homlokomra, különben csak homályos, fényes foltokat látok. És nem tudok elveszni a díszek és égők közelségében sem, mert messze vannak tőlem. Nem a fa mellett ülök, hanem jóval távolabb. Megváltoztak bizonyos tényezők és hiába keresem nem lehetséges megélni ugyanazt, mint régen. Nosztalgiázni lehet a rég múlt időkön. A nosztalgikus érzetek szárba szökkenése jelzi, hogy haladnak velünk az évek. A megnövekedett távolság múlt és jelen között szépíti meg az emlékeket.

Hinni akarunk. A gyerekek szemén keresztül viszont módunk van kicsit újra gyerekké válni. Felidézhetjük, mennyire lelkesek voltunk mi is Karácsony körül. A várakozás kellemes feszültsége, a hit a Mikulásban, Jézuskában, kinek, miben, a frissen sült sütemények illata, a karácsonyfa alatti csomagok okozta örömök. Egy gyermek nézőpontját látva újra bevonódunk a varázslatba. Olyan cukik, ahogy készülődnek, ahogy a misztikumot elfogadják ám olykor meg is kérdőjelezik. Hogyan jut el a Mikulás egy éjszaka alatt minden gyerekhez? Hogyan fér bele annyi minden a zsákjába? Miként jut be a Jézuska a házba? Felmerülnek ilyesmi a kérdések, de könnyedén képesek át is siklani felettük. Hinni akarnak, ez a titok. Amikor hinni akarunk valamiben, akkor nem számítanak a tények. Ez felnőtteknél is kiválóan megmutatkozik. Elég csak szemügyre venni a környezetünket, biztosan találunk valakit, aki a számos nyilvánvaló dezinformáció ellenére sem hajlandó változtatni a gondolkodásán. Gyerekként is így maradhatunk meg a meséink elbűvölő világában.

Ráérnek felnőni. A nagy kérdés, meddig hagyjuk meg őket a gyermeki hitükben? Meddig létezzen a húsvéti nyúl vagy a Mikulás? Nem kéne esetleg már felvilágosítani a gyereket? A kérdésekre egy másik kérdés a válasz. Ki vagyok én, hogy tönkre tegyem a mesét, a varázst? Milyen jogon venném el tőlük? Majd egy újabb földhözragadtabb kérdés merül fel bennünk. Nem fog nagyot csalódni, ha egyszer a társai kinevetik, hogy milyen hülyeségeket képzel? Például, hogy a karácsonyi manók a falakból figyelnek. De lehet. Az is lehet, hogy mélyen megbántva érzi majd magát, hogy nem mondtuk el neki időben az igazat. De szerintem, amíg csak lehet életben kell hagyni az ünnep misztériumának reményét. Mert, amíg élénk a képzeletünk, amíg hiszünk a mesékben, addig él a gyermeki lélek. Amint ezek szerte foszlanak egész másfajta történetek elevenednek meg. Komorabbak, szürkébbek, gondterheltebbek, korlátoltabbak. A folytonosság megoldás lehet. Nálunk a fát is eleinte a Jézuska hozta. Aztán idővel írtunk neki és megkértük őt, hogy hagy segítsünk, hagy vegyük le ezt a terhet a válláról. Azóta a fát együtt díszíti a család. Minden probléma nélküli átmenet volt, a gyerek részéről befogadható.

Baj, hogy más? Keressük a régi, jó dolgokat. És közben nem vesszük észre a mai jó dolgokat. Valóban más ma egy Karácsony, és más a gyermekek világa is. Ugyan a lelkük nagyon hasonló, mint a miénk volt anno, ezért nézzük őket végtelen melegséggel. De jóval zajosabb, zsúfoltabb és pergőbb az ő gyermekkoruk. De megtehetjük, hogy megállunk a családdal közösen. Nem kötelező az ünnepek alatt is a megszokott rohamtempóban élni. Meg lehet állni. Nem kell a telefonon, a tv-n, a digitális játékokon lógni. Jöhetnek a jó kis analóg dolgok. Nyugodt családi ebédek, vacsorák, beszélgetések, séták, közös játékok, időtöltések. Ajándékok terén is bele esünk abba a csapdába, hogy legyen nagyobb, jobb, drágább. Leginkább legyen ötletes, frappáns, kreatív. Egyaránt legyen benne az ajándékozó és az ajándékozott. Aki látta már, hogy képes könnyeket csalni egy szülő, nagyszülő szemébe a gyermekük által készített rajz, az tudja, miről beszélek. Akár egy tökéletlen, pálcika emberekből álló rajzocska is mély érzelmeket kelthet. Ezek nem kerülnek sokba, de az emberek között lévő kötődés miatt, kincset érnek. Amíg az ilyen apróságokra újra figyelünk, újra értékeljük ezeket, addig a varázs meg fog maradni. Addig várakozással tekintünk az ünnepekre, akárcsak a gyerekek. És addig a csoda meg fog történni. Amint azt Bob Hope megfogalmazta: "Mikor felidézzük a régi karácsonyokat, rájövünk, hogy kis apróságok – nem a nagy csodák – adják a legbensőségesebb boldogságot."

Bízom benne, elnyerte a tetszésed ez a bejegyzés. Idén ez volt az utolsó, amelynek a végén arra biztatlak, hogy tölts minél több időt az ünnepek alatt a szeretteiddel. Légy azokkal a való világban, ha megteheted, akik igazán számítanak neked.

Egyben köszönöm, hogy idén is kitüntetted figyelmeddel az oldalon megjelenő cikkeket. Kívánok minden olvasónak meghitt és szeretetteljes karácsonyi ünnepeket.

Fotók: gpointstudio, freepik