Kérések kontra parancsok

2021.10.19

Miért célszerűbb tapintatosan kérni, mint erélyesen utasítani?

"Az egyik legalapvetőbb képesség, hogy tudjunk másoktól kérni. Minden sikeres ember birtokában van ennek a képességnek." (Laurent Gounelle)

Szeretjük a hatékonyságot. Gyorsan és olajozottan bonyolítani a dolgokat. Feladatokat osztogatni, dirigálni, eligazítani. Csak minden menjen flottul és sebtiben. De ha emberekről van szó, nem mindig a legkézenfekvőbb megoldás a legcélravezetőbb. Az aktuális munka elvégzésén túl szempont lehet a későbbi zökkenőmentes együttműködés is. Mit történik, ha kérünk és nem utasítunk?

A szavak hatalma. Ha mondatainkat olyan szavakkal indítjuk, mint megtennéd, tudnál, lehetne, megoldható, és kérdéssé formáljuk a mondanivalónkat, akkor a kommunikációnk nyitottan közelít a másik személyhez. A feltételes mód megelőlegezi, hogy a dolgok megtörténjenek, megtörténhetnek. Saját vállalásainknál azért kell csínján bánnunk vele, mert részünkre is kiskaput hagy, hiszen nem ígérünk meg konkrétan semmit, csak meglebegtetjük, hogy hát valószínűleg lehet elkészülünk időre. A felszólító módú utasítás ennél zártabb, ellentmondást nem tűr és engedelmes végrehajtást vár el.

Van választás. Amikor nyitva hagyjuk a kérdést, lehetőséget adunk az elutasításra. Megteheti, hogy nemet mond. De információhoz jutunk és tovább gördíthetjük a beszélgetés fonalát. Például megkérdezzük valakitől: "Tudnál segíteni Lilinek a csomagok összeállításában?". Mire érkezik a válasz: "Kicsit később igen, mert nekem is végeznem kell a szerződések elkészítésével.". Erre reagálhatjuk azt: "Köszönöm a válaszod. Akkor keresek valaki mást, hogy időben meglegyen vele. És egyébként neked van szükséged segítségre?". Ha rákényszerítettük volna az akaratunkat, akkor kelletlenül segített volna a kollégájának, ráadásul az ő munkája sem lett volna készen.

A döntés szabadsága. Nem betessékeljük az ajtón, hanem résnyire kinyitjuk, hogy besétálhasson. Ha belép, akkor mintegy önszántából teszi és nem parancsra. Óriási különbség, hogy ő döntött-e így vagy valaki más helyette. Mondhatjuk, hogy már a kérdés feltevése is célzás arra, hogy jó lenne, ha megtenne valamit. Mégis van abban egy leheletnyi finomság, hogy nem direkt és erős irányítást gyakorlunk, hanem lehetőséget adunk rá, hogy saját akaratából cselekedjen. Mindenképp jobb kedéllyel áll neki a tevékenységnek.

Jó érzést biztosít. Amikor valakit megkérünk valamire, akkor ezzel éreztetjük vele, hogy a közösség hasznosnak tagjának véljük, számítunk rá. Ha csak ráosztunk egy megbízatást, akkor egy valaki lesz a többiek közül, aki épp arra járt, akin megakadt a szemük, akinek épp ez jutott. Kérés esetén azonban nem egy valaki lesz, hanem valakivé válik. Fontosságot tulajdonítunk neki, bízunk benne, hogy elvégzi a teendőt és abban még inkább, hogy felvállalja a teljesítést. Megadjuk számára az értékesség érzését.

Csökken az ellenállás. Tompítjuk a kérésünk élét. Ha nincs választási lehetőség, akkor sarokba szorítjuk az illetőt. Ezt kell tennie és kész. Ez ellenérzéseket is kiválthat. "Miért pont én." "Már megint engem pécézett ki." Akár van oka rá, mert már nem először utasítjuk valamire, akár nincs, a ráparancsolás eredményezhet ellenállást. Rossz érzéseket generál benne és a passzivitásával akár hátráltathatja is a munkát. De ha kérünk, az egészen más. Mi kérünk, ő pedig lehet jó fej és megcsinálhatja.

Figyelmességet sugall. Nem csupán egy újabb feladatot varrunk a nyakába. Abból van neki bőven. De most nekünk is szükségünk van rá. Ha kérünk, akkor tiszteletben tartjuk a munkáját. Nem felülírjuk a beosztását, hanem megérdeklődjük, hogy beleférünk-e az idejébe? Tud-e segíteni? Nem természetes csak úgy letámadni valakit, még akkor sem, ha a beosztottunk. Vegyük figyelembe őt és valószínűleg ezt ő is méltányolni fogja. Az emberszámba vett munkatárs, maga is sokkal emberségesebb hozzáállást tanúsít.

Minden kommunikációnk viszi valamerre a kapcsolatot. Építi vagy rombolja. Picit körültekintőbben fogalmazunk, és a hétköznapokban is nagyon pozitív változásokat tapasztalhatunk. Néha több időt vagy törődést igényel egy ilyen típusú beszélgetés, de hosszú távon sokszorosan megtérül, hiszen javulni fog a viszonyunk, fejlődik az kooperációnk. Amint azt Gary Chapman megfogalmazta: "Kérni és adni - a jó kapcsolatok természetes körforgásának része."



Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor csatlakoznál az oldal követőihez?
Fotó: AlphaTradeZone, Pexels