Kiabálósdi

Mi haszna van, ha felemeljük a hangunkat?

"Az mindig segít bizonyítani az ember igazát, ha csapkod, toporzékol és kiabál."
(Ashleigh Brilliant)

Azt hisszük, ha megemeljük a hangunkat akkor történik valami. Ez így is van, csak gyakran egészen más, mint amit szeretnénk, hogy történjen. Milyen következményei vannak a kiabálásunknak?

Hatás, ellenhatás. Amikor a kiabálás mellett döntünk, amely rendszerint nem egy jól megfontolt és alapos döntés eredménye, hanem azonnali, érzelmekkel túlfűtött reakció, ezt a környezetünk érzékelni fogja. Erőszakosságunkkal kirobbantunk valamit, és igyekszünk az általunk kívánt mederbe terelni a folyó dolgokat. Azonban hiába vagyunk vehemensek, mert a velünk szemben álló illető, akárcsak mi, saját alanyi jogán dönt a válasza felől. Az pedig függ a vérmérsékletétől, a pozíciójától, az érdekeitől, az aktuális hangulatától. Ezek összessége határozza meg miként reflektál a viselkedésünkre.

Védekező hozzáállás. Amikor valakit letámadnak, az rendszerint védekezni fog. Magyarázkodik, hárít, kikerül, elutasít, kifogást keres. Nem tudjuk felelőssé tenni, mert szerinte a felelős nem ő. Minden rendben van, minden szabályszerű, nem tud mit tenni. Emiatt, nem is biztos, hogy sokat érünk el nála. Ő csendes makacs. A legjobb módszer ugyanis, hogy megszabaduljon tőlünk, ha teljes egészében inkompetensnek tetteti magát a témában. Persze, akkor kérdéses, hogy miért van ott, ahol, de ez azon nem változtat, hogy nincs fogásunk rajta. Lepergeti magáról a támadásunkat. Ha mégis kénytelen segíteni, akkor ezt kelletlenül, immel-ámmal, lassan, komótosan teszi. Szívesen gördít akadályokat az ügy mielőbbi rendezése útjába.

Félelmetes. A fenyegető magatartásunk félelmet kelt a másikban. Ha szót is fogad, csak azért teszi, mert fél tőlünk, fél a retorziótól. Hatalmat, erőt sugárzunk, amely jelentéktelenebbé teszi az embereket. Jó ez nekünk? Persze, hiszen a célunkat elérjük. De a félsz egyben korlátokat emel. Egy tartós kapcsolatban, legyen az családi vagy munkahelyi, akkor sem fordulnak hozzánk, amikor nagy szükség lenne rá. Elhallgatnak releváns információkat, mert nem merik elmondani. Félnek a következményektől. A híren nem lehet bosszút állni, de a hírhozón, a közvetítőn, igen. Ez a tudat épp elég azok számára, akikre a frászt hoztuk.

Visszatámadás. Van, aki elég harcias és felveszi a kesztyűt. Nem rezel be, visszabeszél, nyíltan ellenáll és megmakacsolja magát. Vele nem lehet így, és egyébként is kikéri magának. Kevés esélyünk van dűlőre jutni az ilyen személlyel. Ami előny, bár ezt nem fogjuk abban a pillanatban értékelni, hogy a konfliktus nyitott és őszinte. Nincsenek hátulról jövő furkálódások, megakasztások, érdemi ellenszegülés van. Könnyebb nyílt sisakos küzdelmet vívni. Megharcol magáért, és ha sikerrel teszi, akkor nekünk is hátrább kell lépnünk pár lépést. Ő is visszább vesz, mi is, a helyzet nem eszkalálódik, hanem megoldódik. Tudni fogjuk, hogy az adott illetőnél meddig mehetünk el.

Csendes ellenállás. Van, aki minden szó nélkül teljesíti az akaratunkat. Nem látszik rajta, hogy különösebben megviselte volna, hogy megdorgáltuk. Abban a pillanatban némát teszi, amit kell. De nem felejt. Megjegyzi, hogyan bántunk vele, és ennek fényében (vagy inkább árnyékában) mintegy csendes ellenálló lesz az irányunkba. Ha nekünk kell valamit megcsinálni, és ez egy háttérben zajló munkálkodás, akkor nem kapkodja el. Szándékosan akadályozza az ügymenetet. Ha ezért újra elővesszük, megint hatékony lesz, de ezt az újabb kirohanásunkat is felvési a képzeletbeli táblájára a húzásaink közé.

Érdekérvényesítés mindenáron. Néha a sarkunkra kell állni, ez igaz. Ám többen ezt gyakrabban tesszük, mint kellene. Van, hogy csak le akarjuk egyszerűsíteni a dolgokat. Nem időzni a problémán, rögtön megemeljük a hangunkat és elvárjuk, hogy a határozott és agresszív fellépésünknek köszönhetően rendeződjön a helyzet. Nem nézzük megbántunk-e valakit, sérül-e a kapcsolat, csak az számít, minél előbb végezzünk. Végzünk is. Mindenkivel. Robbanékonyságunk után nem marad hátra csak törmelék és sebesültek. Mindegy, hogyan reagálnak a többiek, a kapcsolat rongálódik, az emberek megsérülnek, megbántódnak. Ez befolyással van a későbbi együttműködésre, a köztünk lévő viszonyra és a közeg alaphangulatára. Elgondolkodtató, hogy megéri-e a dominanciánkat bevetni az eredmények érdekében, az emberi méltóság ellenében.

Lehet igazunk van, de az sem jogosít fel rá, hogy másokon átgázoljunk. Az igazunkat bizonygathatjuk, az akaratunknak érvényt szerezhetünk úgy is, hogy nem csorbítjuk mások emberi mivoltát, a velük való kapcsolatunkat. Ez munkásabb út, de így nem csak a jelen kihívását oldjuk meg, hanem az emberek is megmaradnak körülöttünk. Ráadásul embernek is érezhetik magunkat. Mi pedig büszkék lehetünk, hogy olyan formán konfrontálódtunk, amiből mindannyian pozitívan jöttünk ki. Jusson eszünkbe Thomas Fuller gondolata: "Ne üvöltsön az akaratod, ha a hatalmad suttogása is elég!"

Ha tetszett ez a cikk, akkor oszd meg másokkal is!
Fotó: freepik