Komoly felnőttek

Mit veszítünk el, mit felejtünk el, mire felnövünk?

Mire elérkezik az idő és nagyok leszünk, felelős felnőttek, egy csomó minden megváltozik az életünkben. Nem egyik napról a másikra, hanem folyamatában. Szinte észrevétlenül hagyunk magunk mögött olyasmiket, amelyeket nem biztos, hogy el kéne felejtenünk. Például a következőket.

Elfelejtjük honnan jöttünk. Ennek lehet a hátterében, hogy annyira szörnyű volt a gyermekkorunk, de nem kizárólag csak erről van szó. Sokan vagyunk úgy, hogy egyszerűen csal elsodornak a hétköznapok. A teendők, határidők, kötelezettségek bűvkörében élünk és nem respektáljuk a múltunkat. Pedig ezáltal lettünk azzá, akik vagyunk. (Hogy ez jó vagy rossz, az más kérdés.) Eleinte tehetetlenül sodródunk a környezetünk által korbácsolt hullámokon, később már felfogjuk és talán meg is lovagoljuk őket. Vagy kikászálódunk a sodrásból, egyet nem értésünknek hangot adva. Gyakran évtizedek kellenek, hogy kezünkbe vegyük a sorsunk irányítását. És akkor annyira belefeledkezünk ebbe, élvezzük életünk kormányosának szerepét, hogy nem akarunk visszamenni. Megfeledkezünk a kezdeti lépésekről.

Elnyomjuk a régi emlékeket. Számtalan meghatározó élményünk fakad a korai időkből. Vannak köztük maradandók, mint az "elsők". Az első bicikli, barát, kocsi, csók, szerelem. Ilyesmikre általában emlékezünk, mert jóleső érzést ébresztenek. Sokszor megszépülnek a rossz emlékek is. Utólag más fénybe kerül egy balul sikerült nyaralás, egy lekozmált ünnepi vacsora, egy iskolai verekedés, de akár egy betegség is. Már nem fáj, nem hasogat, és ma visszagondolni rá maga a tömény nosztalgia. (Egyeseknél a töménnyel kezdődik a nosztalgia.) Ám vannak, amiket mélyen elásunk magunkban. A sértéseket és bántásokat. Nem beszéljük meg, nem bocsátunk meg, nem engedjük el, csak a tüskét tartjuk meg. Megfigyelhető egyes megromlott kapcsolatokban, hogy a felek néha arra sem emlékeznek, hogy mi okozta közöttük a nézeteltérést. Csak a harag hagyományát viszik tovább. De azt családszinten mérgezően. Talán ideje rendezni a sorainkat a lelki békénk kedvéért.

Elfelejtünk játszani. A játék mozgásban tart, pallérozza az elménket, frissen tartja a lelkünket és tökéletesen kikapcsol. Igazán kellemes a szőnyegen bolondozni a gyermekünkkel és hallani az őszinte gyöngyöző kacagását. Egy rövid időre újra gyerekek lehetünk. Ahogy leülni társasjátékozni is kiváló időtöltés, nem csak gyermekkorban. De a játéknak kevésbé formális változatai is jó hatással vannak ránk. Alapjaiban csempészhetünk egy kis játékosságot a napjaink egészébe, bármivel is foglalkozzunk éppen. Minden üdébb, lendületesebb, fiatalosabb lesz tőle. Ránk ragaszthatják a gyerekes címkét, ha felnőtt fejjel sem nő be a fejünk lágya és szeretünk bohóckodni, viccelődi, de ki érdekel. Tartsuk életben a bennünk élő gyermeket és elégítsük ki a játszás iránti olthatatlan vágyát. Még akkor is, ha nagykorúként vannak bizonyos határok ezen a téren.

Túl komolyan vesszük magunkat. Mi vagyunk a nagy, komoly, érett, felelős felnőttek. Komoly tudással, komoly állással, komoly vállalkozással. Meg a lenyelt karóval. Egy kis lazaság, egy kis humor mindenkinek jót tesz. Még a fenenagy komolyságunknak is. Kevélyen, görcsösen igyekszünk a jelentőség látszatát kelteni, holott talán nem is vagyunk igazán ilyenek. Csak a társadalmunk várja el ezt a nagykorúaktól. Közben meg a merevségünk miatt elkönyvelnek egy száraz alaknak. Rosszabb esetben meg gúnyolódás céltáblái vagyunk. Van ebben némi ellentmondás. Ne vegyük túl komolyan magunkat, ne feszüljünk be, az egészségünk láthatja a kárát. Hiába teszünk úgy, mintha rendíthetetlenek és tévedhetetlenek lennénk. Emberek vagyunk, hibákkal, gyengeségekkel és kételyekkel. Aki ezt belátja és elfogadja, sokkal jobb közérzetnek örvend.

Veszítünk a nyitottságunkból. Egy másik gyermeki tulajdonság, a világra való rácsodálkozás képessége. A felnőttkorral a sok "hű" meg "váó" kiveszik az életünkből. Zártabbak leszünk, kevésbé próbálkozók és biztonsági játékra törekszünk. Ódzkodunk az újdonságokból, csökken a tanulási hajlandóságunk (már, ha volt egyáltalán), óvatosak vagyunk a szokásainktól eltérő dolgokkal. Manapság népszerű kifejezés a reziliencia, amely a lelki ellenállóképességünket mutatja meg, azaz mennyire vagyunk rugalmasak az élet megpróbáltatásaival szemben. Értékes tulajdonság, de csak részben fedi le a nyitottság kérdését. Mert lehetünk rugalmasak azokkal a történésekkel szemben, amelyek ránk zúdulnak, ugyanakkor nem keressük tudatosan az új kihívásokat, nem hozzuk magunkat szándékosan kényelmetlenül ismeretlen szituációba. És nehézkesebben is változunk, lépünk új irányba. Ennek egy oka lehet, hogy oly sok mindenről rendelkezünk ismerettel, és már nem lángol úgy bennünk a kíváncsiság tüze. Érdemes nyitottnak maradni, ez energikusan tart minket.

Minden kornak megvan a szépsége. A felnőttségnek is. De attól mert egy bizonyos életszakaszban járunk nem kell szakítanunk sem a múltunkkal, sem azon tulajdonságainkkal, amelyek örömet hozhatnak az életünkbe. Az csupán egy kép a fejekbe, hogy milyennek kell lennie egy felnőttnek. A legjobb példát azzal adhatjuk, ha önazonosak vagyunk, boldogok és szeretjük az életünket. Nem csak ünnepnapokon, hanem minden egyes napon. Amint azt Kevin Brooks megfogalmazta: "A gyerekkorod felét azzal töltöd, hogy azt kívánod, bárcsak felnőtt lennél, aztán amikor felnőtt leszel, a fél életedben azt kívánod majd, bárcsak gyerek lehetnél újra. Úgyhogy ne sokat rágódj azon, hogy mi a helyes a te korodban, és mi nem! Csak tedd, amit jónak látsz!"

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor oszd meg más felnőttekkel is.
Fotó: wayhomestudio, freepik