Kritikán aluli

Kritikus megjegyzések a kritizálással kapcsolatban

"Kritikánk voltaképpen csak szemére veti másnak, hogy nincsenek meg azok az erényei, amelyekről azt véljük, hogy nekünk megvannak." (Jules Renard)

Ha valamiben jók vagyunk, az a kritizálás. A vérünkben van a hibák, a problémák, a negatív dolgok meglátása. Kódolásunk szerint a rosszat mindig észre, a jót pedig természetesnek vesszük. Némi széljegyzet a kedvenc kritikai szemléletünkkel kapcsolatban.

Túl korán ítélkezünk. Az egy dolog, hogy az első benyomás tartós. Azonban ezen benyomások alapján hozzuk meg a minősítésünket is. Nem hagyunk elég teret, az ítéletet azonnal jogerőssé nyilvánítjuk. Ez bizonyos helyzetekben érthető, mondjuk egy sötét sikátor szélén, ahol leszólít egy rosszarcú figura, de más esetekben esélyt sem adunk olyasvalakinek, aki mondjuk nem a mi ízlésünk szerint öltözik. Nem feltétlen rosszul öltözött, csak másként, mint mi, és azonnal nyomjuk is rá az értékelő pecsétünket: elutasítva.

Nem kérdezünk. Jellemzően jól informáltnak tartjuk magunkat. Akár a már említett első benyomás alapján szerzett infókra gondolunk, akár egy vitás helyzet feltérképezésére, nem vagyunk kíváncsiak többlet tájékoztatásra. Összeszedtünk annyi adatot, ami a döntéshozatalunkhoz szükséges és nem szeretnénk jobban összezavarni magunkat. Természetesen az előzetes részrehajlással egyetemben akarunk dönteni. Tehát, ha az egyik féllel jobban szimpatizálunk, akkor olyan tényeket gyűjtöttünk be, amelyek megerősítik ezt a szimpátiánkat és erősítik a másik féllel szembeni előítéletünket.

Egyszerűsítünk. Hogy az említetteket megacélozzuk, automatikusan kapcsolunk egyszerűsítő módba. Az általunk jól ismert sémákba illesztünk bele mindent és mindenkit. Ez szakadtan néz ki, csakis igénytelen csóró lehet, az két parkolóhelyet foglal el a sportautójával, mert egy újgazdag suttyó. Nem alaptalanul alakulnak ki ezek a vélekedések, és jellemzően igazak is. Ám, amint így állunk hozzá bárkihez, azonnal bezárunk, és nem is érdekel minket tovább semmi vele kapcsolatban. Elkönyveltük annak, ami, és kész. Egy kézzelfogható elgondolkodtató példa, hogy mennyire utáljuk a sorban tolakodókat. Azonban, ha sorban állás közben eszünkbe jut, hogy a nyitva hagytuk a kocsit a parkolóban, benne a slusszkulcsot meg minden iratunkat, mi is tolakodni kezdünk, hogy mielőbb kijussunk. Mi nem vagyunk furakodó fajták, de ez a helyzet felülírja a programunkat. Mások azonban csak a viselkedésünket látják, és annak megfelelően illetnek negatív kritikával.

Kétséges dicséret. Elégedetten dőlünk hátra, amikor megdicsérünk valakit. Azonban gyakran csak hisszük, hogy dicsértünk. Mert hát nehogy már elbízza magát, azért a biztató szavak mellé csomagolunk egyéb apró megjegyzéseket is. Ha a méltató mondatainkban használunk olyan szavakat, mint "de", "csak", "mégis", "most", "azonban", akkor az nem vegytiszta vállveregetés. Ami ezek mögött a szavak mögött elhangzik, az megsemmisítő csapást mér az előtte megfogalmazott dicséretre. Burkolt formába öntött kritika ez, amelytől azt reméljük, hogy tompítja az élét, és a jól megcsinált dolgokat legközelebb még jobban csinálja majd a delikvens. Na, ezzel szépen el is vágtuk a torkát a javuló teljesítménynek. Biztos sok szülő mondta vagy hallotta már a következő anyai, atyai kifejezést: "nagyszerűen összepakoltál a szobádban, csak a porszívózás maradt ki". Ezt hallva ki a fene akar még egyszer összepakolni?

Jót tesz mindenkinek. Úgy gondoljuk a kritika jó, mert segít másoknak felismerni a hiányosságaikat. Ezért nem is rejtjük véka alá a meglátásainkat. A destruktív kritika viszont épp az ellenkező hatást éri el. Nem a felismerést segíti, inkább a lelkesedést és az önbizalmat rombolja. Van egy klasszikus történet egy fiatal lányról, aki nagyon szeretne balerina lenni és sokat gyakorol. Mikor a városba érkezik egy híres koreográfus bemutatja neki mit tudását és kíváncsian várja a véleményét. Ő elhajtja azzal, hogy tehetségtelen és inkább keressen más szakmát. A lány elkeseredésében felhagy a tánccal, leszámol az álmaival. Évtizedekkel később újra találkozik a koreográfussal és megkérdi tőle, miért mondta neki annak idején azt, amit. A fickó persze már nem emlékszik a történtekre, de azt feleli: "Mindenkinek ugyanezt mondtam akkoriban. Magának nem rám kellett volna hallgatnia, hanem bízni önmagában, és a hitét, az álmait követni." Miért is kell nekünk mindent véleményezni? Miért kell mindenhez érteni? Kik vagyunk mi, hogy csak úgy elvegyünk bárkitől bármit az észrevételünkkel? Elképesztő pusztítást vihetünk végbe egy vacak megfogalmazással. Akkor is, ha a jószándék vezérel minket.

Alattomos objektivitás. Mert mi ugye csak jót akarunk. Mi igazságosak vagyunk és objektívek. Nem igazán, sokkal inkább elfogultak. Ha valakit nem bírunk, azt nagyobb elánnal gáncsoljuk fikázzuk, korrigáljuk minden alkalommal. Tesszük ezt akaratlanul is, mert így van összetákolva az emberi természetünk. Miért akarnánk jót valakinek, akit nem szívlelünk? De vehetjük a meggyőződéseinket is, amelyekért oly sokat küzdöttünk és a világért sem adnánk fel őket. Aki másként gondolkodik az meg idióta. Pedig nem feltétlenül, csak foggal-körömmel ragaszkodik ő is a saját nehezen megszerzett meggyőződéseihez. Ami átfolyik rajtunk, az kizárólag szubjektív lehet.

Önkritika. Maradunk a végén mi magunk. Vannak, akik ebben már korántsem oly gyakorlottak, hisz mások szemében a szálkát is meglátják, sajátjukban meg a gerendát sem. És vannak, akik tökélyre fejlesztették az önostorozás technikáját és nem létezik semmi, amit elfogadhatóan tudnának csinálni. Ők a kritizálás non plus ultrái. Akárhogy is, a legtöbben úgy vagyunk vele könnyebben találunk és mondunk valami rosszat, mint jót. Másokban vagy magunkban, az mindegy. Érdemes elővenni a bölcsesség egyik erényét és időnként csöndben maradni, amikor nagyon beszélhetnékünk van. Vagy megerőltetni magunkat és keresni valami pozitívot mielőtt megszólalunk. Kemény próbatétel ez, amelyet csak sok gyakorlás árán rögzíthetünk a napi rutinunkba. Gondoljunk Rudolf Steiner szavaira: "Csak azok a pillanatok a megismerés pillanatai, amikor minden ítélkezés és kritika elhallgat bennünk."

Ha tetszett ez a poszt, akkor csatlakozz az oldal követőihez. És a blog cikkein kívül is olvass naponta néhány percet egy jobb önmagadért.
Fotó: Engin Akyurt, Pixabay