Legártalmasabb hazugságaink

2021.03.02

Az önbecsapástól a kifogásokig

"A hazugságokból, amelyeket elhiszünk, idővel igazságok lesznek, amelyekkel együtt élünk." (Oliver Hassencamp)

Minden hazugságnál van nagyobb. Akár hatalmas bajba is kerülhetünk miatta. Mégis a legrosszabb hazugságok lassan és alattomosan mérgezik meg az elménket és a kapcsolatainkat. Ezek nem feltétlenül szólnak nagyot kimondásuk pillanatában, de láthatatlanul annál többet ártanak. Néhány példa kiválóan illusztrálja ezt.

Majd holnap. Egy nagy kedvenc a halogatások gyűjteményes kötetéből. Már a kimondás pillanatában sem hisszük el, hogy így lesz, mégis számtalanszor alkalmazzuk. Főleg olyasmikre, amelyekről tudjuk, hogy érdemes lenne foglalkozni velük, de a kényelmetlenség és a komfortunkból való kimozdulás annyira nehezünkre esik, hogy inkább elodázzuk. Ez a rövid mondat tökéletesen megragadja a halogatás lényegét. Nem a jövő hónapra vagy jövő évre toljuk az ügyet, csak éppen hogy kicsit odébb tesszük, mint a perfekcionista lakberendező a kínai vázát. Olyan észrevétlenül kicsi az időeltolódás, hogy ez senkinek sem szúr szemet. Holnapig igazán ráér a dolog. A baj az, hogy ez a holnap sosem jön el.

Én már mindent tudok. Nekem nem kell tanulnom. Szép is az őszinteség, de ez valószínűleg nem több üres szavaknál. Túl magabiztos arcoskodásnak tűnik és rendszerint félelmek állnak a háttérben. Félelmek az újdonságtól. Elképzelhető, hogy jobban belemélyedve valamibe, radikálisan felül kéne írni az addigi világlátásunkat. Vagy kiderül, hogy a szaktusásunk már korántsem olyan menő, mint azt gondoljuk. Illetve van az szint, legyen az vezetői, emberi vagy életszínvonalbeli, amikor nem tűrjük el, hogy bárki oktasson minket, hiszen mi ülünk a trónon, biztosan nem véletlenül kerültünk oda. Amint trónon pöffeszkedő királynak látjuk magunkat, mindenki mást lenézünk. Képtelenek vagyunk alázatosan tovább fejlődni, tanulni és ez a megrekedésünket, később a bukásunkat okozza.

Nem én vagyok a hibás. Nem az én dolgom. Ez még akár igaz is lehet. Mégis a tapasztalat azt mutatja, hogy ebben inkább a felelősség elmismásolása, levakarása jelenik meg. Könnyű ezt mondani, és elkerülni a kínos helyzeteket, a következmények elviselését, a felelősség vállalását. Mentjük az írhánkat, mossuk kezeinket. Legbelül talán mi is érezzük, nem helyes, amit teszünk, mégis ez csúszik ki a szánkon. Passzivitásba burkolózunk, hogy a többletmunkát, a magyarázkodást, esetleg a bocsánatkérést elkerülhessük. Dolgozni nem igazán szeretünk, kommunikációban rosszak vagyunk, elnézést meg nem tudunk kérni. Abszolút jó okaink vannak, hogy így viselkedjünk. Ám az etikusság még jobb indok arra, hogy kezességet vállaljunk a munkánkért. Ahogy a jó érzés is, hogy megtettünk mindent a hiba helyrehozataláért. A felháborodás helyébe elégedettséget költöztettünk.

Mindenféle kifogás. Szeretjük az összes kibúvónkat a kegyes hazugság kategóriába sorolni. Miért? Mert azzal, hogy kifogást gyártunk, és nem az igazságot vágjuk az illető fejéhez, őt kíméljük meg. Nem akarjuk megbántani, megsérteni és inkább mellébeszélünk. Nem ígérjük biztosan, hogy meglátogatjuk, bár tudjuk, hogy nem fogjuk, ezzel mégis egy halvány reményt adunk neki. Felajánljuk, hogy segítünk a költözésben, de amikor emiatt hív, sajnálkozunk, hogy épp most kell bemennünk egy külön meló miatt. Mondjuk ki nyíltan, nem rá vagyunk tekintettel, mi nem vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy felvállaljunk egy választ, amely ránk nem vet jó fényt. Számos kifogásunk csak álszent udvariaskodás és valójában nem kegyes, hanem kegyetlen hazugság.

A gyerek becsapása. Szeretjük lerázni a gyereket, mert elég rámenős tud lenni, mi meg elég fáradtak ahhoz, hogy még vele is évődjünk. Könnyebb azt füllenteni, hogy elfogyott a csoki, mint összetűzésbe kerülni vele, hogy miért nem ehet. Egyszerűbb használni a szülői tekintélyünket és annyit vakkantani: "mert én azt mondtam és kész", mint leülni és megbeszélni a dolgot. Érdekes paradoxon, hogy sokan elvárják a gyermeküktől, hogy egyen úgy, mint egy felnőtt és ne kenje össze magát, de ha beszélgetésre kerül a sor, akkor pólyásként kezelik. Nagyon is sok minden meg lehet velük értetni, ha időt szánunk rájuk. És, amikor komolyan vesszük őket, őszinték vagyunk, akkor nem marad el a viszonzás. Könnyebben együttműködnek velünk, mert tudják, miért van rá szükség. És mintegy mellékesen a szülő-gyerek kapcsolatot is magasabb szintre emeljük.

A legkárosabb hazugságaink az önhitegetés kategóriájába tartoznak, és magunknak, illetve a szűkebb környezetünknek okozzák a legtöbb veszteséget. A fő táptalajuk éppen az, hogy nem nyílt hazugságok. Nem is úgy gondolunk rájuk, mint direkt lódítások, inkább ártalmatlan mellébeszélések. Ebben rejlik a legnagyobb veszély. Nem tudatosodik bennünk, hogy idővel, mennyi hitelt, becsületet és szavahihetőséget veszítünk általuk. A saját és mások szemében is. Amint azt Sophie Hannah megfogalmazta: "A hazugság halálos bűn, akármilyen tiszteletre méltóak is a hazudozó indokai. Megfosztja az embereket attól, hogy megismerjék a saját életükkel kapcsolatos alapvető tényeket."



Ne beszélj mellé, hogy tetszett-e ez a poszt. Ha igen, oszd meg másokkal is.
Fotó: Andrea Piacquadio, Pexels