Manipulatív szeretet

2019.06.25

5 dolog, amivel megmérgezzük a párkapcsolatunkat

"A mások általi kihasználás vagy manipulálás megengedése nem azonos a szeretettel. Inkább elárulása annak a személynek, akinek ezt megengedjük." (Gary Chapman)

Szeretni sokféleképpen lehet. De vannak módjai, amely bármennyire is úgy véljük, nem a szeretet megnyilvánulása, hanem manipuláció. Amikor a saját önös érdekeink vezérelte elvek alapján, a szeretet álarca mögé bújva igyekszünk önigazolást találni a társunkkal való helytelen bánásmódra. Mint az alábbiakban.

Mindenképp megváltoztatom. Egyesek úgy vágnak bele egy kapcsolatba, hogy ugyan nem tökéletes a másik, de sebaj, majd megváltoztatom. A hiba ebben a hipotézisben az, hogy a rózsaszín köd felszállását követően, a különbözőségek, esetleg a bosszantó apróságok felbukkanása a társunkban sokasodni fog. Tehát már az elején is volt min változtatnunk rajta, hát még később. Ez oda vezet, hogy egyre frusztráltabbnak érezzük magunkat, mert nemhogy haladnánk a párunk megjavításában, hanem mind több problémát fedezünk fel benne. És ez kihat a kommunikációnkra. Türelmetlenek, ingerültek vagyunk vele, okoljuk, megszóljuk, lebecsüljük. A gond nem vele, inkább velünk van. Az ember nem egy kupac gyurma, amit kedvünk szerint gyömöszölve azt csinálunk belőle, amit akarunk. Az akaratán kívül nem tudunk senkit sem megváltoztatni. Csupán magunkat, de magunkat is kizárólag akkor, ha a változás egyezik az akaratunkkal.

Ha szeretsz. Egy csodálatosan szép manipulatív mondat, amely így kezdődik: "ha szeretsz akkor...", a folytatása pedig rendkívül változatos. "Ha szeretsz, akkor megváltozol vagy ezt vagy azt teszed." Micsoda egy alattomos sarokba szorítás ez! A szeretetre hivatkozva a szeretettel zsarolni a kedvesünket. Mi történne, ha visszájára fordítanánk az elvárást? Mert ha szeretjük, nekünk ugyanannyi változni, mint neki, nem igaz? Nem bírjuk a szétszórtságát? Akkor ne őt akarjuk összeszedettebbé tenni, hanem magunkat toleránsabbá. Az elfogadás kulcsfontosságú egy viszonyban. Mondhatná ő is ugyanezt: "ha szeretsz, elfogadsz így, ahogy vagyok". És már meg is érkeztünk arra a kényes terepre, ahol feltételekhez kötjük a szeretetünket. Ez működhet egy film vagy egy étel kedvelése kapcsán, de nem járható út a párkapcsolatban. Ahogy egy gyermek sem érzi a szeretetünket, amikor a jó teljesítése vagy a helyesnek vélt viselkedése folyományként kapja meg tőlünk.

Nem verseny. Egy párkapcsolat nem vetélkedő. Nem az a cél, hogy győzzek. Sem egy vitában, sem emberi tartásban. Nem az a lényeg, hogy a partnerem fölé kerüljek. Egyenrangúak vagyunk, abszolút demokratikus légkörben. Nálunk egy kedvelt párbeszéd, hogy ha azt mondja a feleségem, hogy szeretlek, és viszonzom, hogy én is, akkor erre rá vágja, hogy de én jobban. Mindketten nevetünk ezen a tréfán, mert tudjuk, ez nem egy verseny. Persze, egy kapcsolatban mindig valaki jobban szeret, de ezt nem kell mérőszalaggal méricskélni. Amikor nem vagyunk egyenlőek a viszonyban, vagy, amikor meg akarjuk változtatni a másikat, akkor megy a jegyzetelés és a méregetés. Én ennyit tettem bele a kapcsolatunkba, bezzeg én megcsináltam neki, én sokkal jobban szeretem és hasonló felvetések. Amire felfigyelhetünk az az "én" kifejezés elburjánzása. Minden körülöttünk forog és a mi tetteink az uralkodók. Az szinte elveszik, ha a másik fél is csinál valamit, bár, ha csinál is, bizonyára eltörpül a mi tetteink mellett, azaz hiábavalóan erőlködik. És elképzelhető, hogy igazunk van és mi vagyunk a kapcsolatunkért szorgoskodók.

Személyiségbeli differencia. Ám az is lehet, hogy mi vagyunk az erőteljesebb személyiségtípusok, akik eleve aktívabbak. Az ellentétek vonzzák egymást, tartja a mondás és valóban sok esetben látni, hogy egy vezér típusú személyiség egy passzívabbal köti össze az életét. Ilyen leosztásban természetesen az erősebb személy lesz a dominánsabb, a cselekvőbb, vagyis ő veszi kezébe a közös élet irányítását. A másik pedig még inaktívabbá válik hiszen neki ezek eleve nem komfortos dolgok és most végre valaki megcsinálja helyette. A gond az, amikor valamely résztvevő nem elégedett az eredeti felállással. Akkor jön a civódás és kerül előtérbe a versenyszellem. Az egyik úgy véli, mindent egymaga csinál, a másik azt hiszi, a társának ez a lételeme. Főként erőteljes kisugárzású nőknél tapasztalható, hogy néha ők is örülnének, ha valaki levenne némi terhet a vállukról. De ők ezt nem verik nagy dobra. Pedig minden esetben jobb tisztázni, ki milyen feladatokban jobb, de azt még inkább, hogy mit vállal és csinál örömmel. A személyiségünkből fakadó különbségek adottak, rajtunk áll, egymás szolgálatába állítjuk-e ezeket az eltéréseket, vagy kifogásként használjuk egymás ellen.

Áldozati mentalitás. Szeretjük játszani az önfeláldozót, aki olyan sokat tett. Például a kapcsolatunkért. Nagyon sokat, csak épp egy dolgot nem, hogy elfogadja a partnerét. Inkább áldozatnak tünteti fel magát, akinek a tettei nincsenek elismerve. Talán hasznos lehet, egy beszélgetés, amiben a felek nem hibáztatják egymást, nem az egójukat döngetik, hanem megoldást keresnek, azaz tisztázzák, kinek, mi a jó és a fontos. Lényeges megjegyezni, egy beszélgetés nem garantál semmit. Továbbra is a tolerancia marad az első és legelemibb szemlélet. Mert az eszmecserénk után sem biztos, hogy változik valami, de legalább beszéltünk róla. Kimondottá vált a probléma, aztán majd mindketten maguk döntik el, hogy változtatnak-e valamin. Ha nem, akkor minden marad a régiben. De áldozatnak feltüntetni a kapcsolatunkban betöltendő szerepünket, így sem helyénvaló. Jusson eszünkbe, mi is döntöttünk. A dühöngést, a morgást, az elégedetlenség választottuk és az áldozati mentalitást. Dönthetünk másképp is, de nem dönthetünk a partnerünk helyett másképp.

A felsoroltak mindegyike rendszeresen élvezi a párkapcsolatok vendégszeretetét, de egyike sem az őszinte szeretet jele. Belső vergődésünk mélyén gyakorta a rossz önkép leledzik. Magunk helyrehozatala helyett a külvilágra vetítjük ki a feszültséget. Próbálunk hatással lenni a társunkra, hogy úgy táncoljon, ahogy mi fütyülünk. De neki is meg van a saját elképzelése a táncról, ki tudja, tán saját dallama is van hozzá. Egyszerre nem rophatunk két külön táncot, de egymás után igen. Talán minket is így "szerettek" a szeretteink, ezért vannak rossz beidegződéseink, módszereink. Ha nehéz is, vetkőzzük le ezeket a viselkedéseket és meglátjuk, sokkal több örömüket leljük majd a párkapcsolatunkban, házasságunkban. Pál Ferenc szerint; "Egy meghitt kapcsolatban valamivé válunk, és felismerjük, hogy kik vagyunk. A meghitt kapcsolat nem arra való, hogy valamit teljesítsünk - az a jó munkatársi viszony. Még csak arra sem, hogy valamit átéljünk, és élményhez jussunk. A meghitt kapcsolatban valakik leszünk."



Ha tetszett ez a poszt, akkor nyomj el like-ot, és csatlakozz az oldal követőihez, hogy elsők közt értesülj az új bejegyzésekről.

Fotó: Henri Meilhac, Unsplash