Modern magány

Nem csak egyedül, közösségben is lehetünk magányosak

"Nem vagy egyedül a magányoddal." (Ashleigh Brilliant)

Az énközpontúság célba ért. Jó ideje hangsúlyozza már társadalmunk az egyén fontosságát. Felemeli, dicsőíti, ajnározza. Szinte minden az egyénen múlik, érte van, neki jár. Mindeközben pedig egyre magányosabbá válunk.

Együtt egymásért. Az ember közösségi lény. Alapból az evolúció úgy rakott össze minket, hogy egymásra legyünk utalva. A kis ősközösségeinkben szorosan együttműködtünk. Védtük egymást a vadon veszélyeitől, együtt nagyobb vadakat ejthettünk el, ha megsérültünk, lebetegedtünk számíthattunk a közösség istápolására. Ha valamilyen okból elszakadtunk volna a törzsünktől, nem sokáig húztuk volna. A magára maradott aránylag gyorsan az anyatermészet martalékává válik. Nagyon sokáig megmaradt ez a fajta egymásra utaltság a történelem folyamán. Majd a 20 században, az egyre kényelmesedő társadalomban, szépen lassan elkezdtünk átfordulni az egyén irányába. A nagy családoktól eljutottunk a menő szingli életformáig.

Elidegenedés. Faluhelyen az emberek ismerték egymást és köszöntek egymásnak. Talán még most is így van. Egy társasházban az emberek nem köszönnek a másiknak. Jönnek, mennek, bezárkóznak a kis dobozukba és ott élik az életüket. Egyedül vagy legfeljebb a szűk családjukkal. Egy csomó tevékenység válik egyre magányosabbá. Sorozatokat a vonaton nézzük reggelente a telefonunkba bújva. A mozi konkurenciára lelt a streamingben, így otthon, komfortos közegben nézhetünk filmeket és legfeljebb a családtagokkal beszélgetünk a látottakról. Játszani is lehet a szobánk melegségében (vagy most hűsében) az Xbox-on. Gyakran más programokat is nehezebb összehozni. Mondjuk egy grillpartit. Mindenkinek megvan a maga élete, elfoglaltságai és sokan a családosodással egyenes arányban bezákózóbbak is lesznek. Kevesebb program, szűkebb baráti kör, otthonülősebb életvitel.

Későn érők, soká élők. A mama hotel lehet pénzügyi kérdés és lehet csupán kényelmi forrás is. Steigervald Krisztián előadásában megemlítette, hogy a kamaszkor kitolódott 28 éves korig. Ennek több oka van. Kitolódott a nyugdíjkorhatár de jelentősen változott a megítélésünk, hogy hány éves kortól számít valaki öregnek. A növekvő átlagéletkor eredményeképp is ráérősebben, jóval később válunk felnőtté. Persze, aki megteheti, és amikor megteheti, az elköltözik otthonról. A családok jóval kisebb egységgé váltak, mint korábban. Mindenki megrakja a külön kis fészkét, jön a pártalálás, gyerekvállalás. Ha beüt egy válás, akkor külön folytatják, megint kisebb egységet alkotva. Ha nem, akkor a gyerek felnövésekor ismétlődik újra az előbbi mintázat. Ha kirepülnek a gyerekek és elveszítjük a párunkat, rögtön ott találhatjuk magunkat egyedül. A nyugati országokban már most látszódik, milyen nagy problémát okoz az elmagányosodás. Egyre több az egyedül élő idős ember, akikről nincs, aki gondoskodjon. Leválunk a családról, a közösségről, majd a végén ott maradunk egyedül.

Családban magányban. És ha ez nem lenne elég, a családi élet is tartalmazhat elhagyatottságot. Hajtjuk a melót ezerrel. Valószínűleg a munkában közösségben dolgozunk, csapatjátékosként, vezetőként. Aztán a munkaidő végén, vagy este, esetleg hétvégén leülünk egyedül otthon még adminisztrálni, levelezni. Sok időt töltünk munkával és ez elvesz a szeretteinktől, a családtól. Itt kellene a köteléknek a legszorosabbnak lenni, mégis erre kevesebb időt szánunk. Családban élünk, de olyanok vagyunk, mint a hétvégi apuka. Vagy még olyanok se. Úgy gondoljuk, itt vagyunk velük, mellettük egész héten, legyen ez elég. Ha elég lenne csak látni minket, akkor egy szobrot vagy plakátot is kirakhatnánk magunkról és kész is vagyunk. Nem elég csak ott lenni, jelen is kell lenni a családunk életében. Különben egymástól eltávolodott emberek élnek egy kupacban, akik úgy is magányosnak érzik magukat, hogy valójában nincsenek egyedül.

Van társaság. Elképzelhető, hogy ez is csak átalakulóban van. Van igény a közösségekre, ez látszik a különböző önszerveződő programokból, klubokból. A közös érdeklődés összehozza a társasjátékozókat, a jógázókat, a kirándulókat, az élményfestőket, a könyvrajongókat és még számtalan más témára nyitott embereket. Valamint ott van az online tér. A virtuális világban a már említett számítógépes játékokat más gamerekkel együtt játszhatjuk. A tőlünk távol élő barátokkal, ismerősökkel könnyedén elbeszélgethetünk. Ez a kommunikáció és közösségi lét új formája. Igaz, nem kézzelfogható kapcsolatok hiszen a világ más pontján tartózkodó barátunktól nehezen kérhetünk személyes segítséget, ha bajba kerülünk. Virtuálisan nehéz kérni egy fuvart a kórházba vagy átmeneti szállást biztosítani valakinek. A közelség, az érintés, a tompább vagy érzékelhetetlen nonverbális jelek, mind hiányoznak az online kapcsolatainkból. De amíg vannak emberi kapcsolódási pontjaink, addig nem lépünk a magány útjára. Érdemes kombinálni a kétféle kapcsolódási lehetőséget, és a magunk javára fordítani az előnyeiket. Külsőre magányosodunk, de mint sok minden, ez is belül dől el. Mint azt Kende Sándor megfogalmazta: "Sokan összekeverik a magányt az egyedülléttel. Az egyedüllét hosszabb vagy rövidebb szerencsétlen helyzet, társtalanság. A magányt viszont az ember belül hordja. A magányos ember akkor is magányos, ha nincs egyedül."

Ha tetszett ez a cikk, készíts egy listát azokról a kapcsolataidról, akikkel rendszeresen tartod a kapcsolatot. És készíts egy másik listát, olyan programokról, amelyeken gyakran részt veszel.

Illusztráció: freepik