Ne szólj szám

A csend szerepe a beszélgetésekben

"Vannak, akik csak azért beszélnek, mert úgy vélik, a hang könnyebben kezelhető, mint a csend." (Margaret Halsey)

A csend jó. Nem azért, mert különben elragadnak a hangra érzékeny földönkívüli lények, hanem mert sokkal többet megtudhatunk a környezetünkről, ha csendben figyelünk. Különösen igaz ez a beszélgetéseinkre. Azokban is jól tesszük, ha a sok beszéd helyett (vagy mellett) sokat is hallgatunk. Meghallgatjuk a beszélgető partnerünket. Ha nem ezt tesszük az alábbiakkal kell megbirkóznunk.

Ki mondta? Az információszerzés okán az egyik fontos eleme a társalgásnak a csend. Akár az egyik fél oldaláról akár mindkét oldalról. Ha közbevágunk, nem hagyjuk befejezni a másik mondandóját, akkor nem csupán udvariatlanok vagyunk, de hiányán leszünk a tudnivalónak is. Mert ha mi beszélünk többet, akkor a saját gondolatainkat kényszerítjük az egész társalgásra. Ezek egy része egybe eshet a partner gondolataival és véleményével, de igazából sosem tudjuk meg ennek valódiságát, mert nem ő, hanem mi mondtuk. És ennek az ereje az ő szemében elenyésző. Értékesítők tudják, mekkora ereje van kimondatni a másikkal az akaratát. Amit valaki kimond, ahhoz jobban ragaszkodik. Amit más mond ki helyette, az olyan is. Az még akkor is más elgondolása, ha egyébként egyetértenek vele.

Duma, duma, duma. Ha nem teszünk fel kérdéseket, akkor nincs mire választ várni. Akkor a társalgásunk egy one man show. Közlendők, vélemények, információk esetleg ítélkezések szegélyezik a mondandónkat. Minden rólunk szól, semmi sem szól a beszélgetőpartnerünkről. Mi mondjuk, ő meg hallgat. A hallgatás elengedhetetlen kelléke a beszélgetéseknek, se sosem egyoldalú. Ha mindig ugyanaz hallgat és nem jut szóhoz, akkor ennek a fő tanulsága, hogy egyáltalán nem vagyunk rá kíváncsiak. Micsoda önzőség! Ezzel az erővel egy tükör előtt állva is monologizálhatnánk és élvezhetnénk a hangunkat, meg a nagyszerűségünket. És egyre jobban beleszerelmesedhetünk a hangunkba, az ötleteinkbe. Az is lehet, azért szövegelünk, mert mi tudjuk jobban. Vagy mert érdekünk fűződik hozzá, hogy meggyőzzük valamiről. Ezt nyugodtan hívhatjuk agressziónak. Hiszen elnyomjuk a másikat és ráerőltetjük magunkat. Természetesen egy egészséges lelkületű felnőtt ember átlát a szitán. Előbb-utóbb megelégel minket és nem kívánatosak leszünk a számára. Akiknek viszont sikerül lyukat beszélni a hasába és befolyást gyakorolni rájuk, csupán ideig óráig lesznek a hatásunk alatt. Egyszer majd jön valaki, aki nálunk is meggyőzőbb (vagy erőszakosabb) és átpártolnak hozzá. A gyenge jellem könnyen befolyásolható, de könnyen el is téríthető. Egy kis szellő elegendő. A mai világ kommunikációja meg tele van szélviharokkal.

Az első szó joga és ereje. Olyan is megesik, amikor mindketten hallgatnak egy beszélgetésben. Ott lényeges, hogy ki töri meg a csendet. Például, ha felteszünk egy elgondolkodtató kérdést egy konfliktusos helyzet kapcsán. Akkor érkezik valódi megoldása az atrocitásnak, ha kivárjuk a választ. Telik, amibe telik. Ha közbe kotyogunk, sürgetünk, biztatunk, akkor megzavarjuk a másikban zajló folyamatot. Meg kell érjen benne a válasz, meg kell fogalmazza és ki kell mondja. Szabadon. Mindaz, ami ezt a folyamatot megzavarja, akadályozza az őszinte feleletet. Nem tehetünk mást csak várunk. Csendben, nyugodtan, figyelmesen. Nem látványosan unatkozva. Nem az ujjainkkal malmozva, nem a lábunkkal türelmetlenül dobolva, nem az arcunkon megjelenő grimaszokkal. Az nem segíti a tiszta kommunikációt. És az sem szerencsés, ha segítünk neki a megfogalmazásban. Próbálunk időt spórolni és a szájába adunk szavakat. Csakhogy ez ugyanaz, mint a fentebb említett esetben, mintha mi válaszolnánk helyette. Minden verzió, amely megtöri a csendet a részünkről rossz. Hagyni kell kibontakozni a partnerünket, még ha mindez időbe is kerül.

Egy minapi telefonbeszélgetésről jutottak eszembe ezek az apróságok. Ahol úgy éreztem csak asszisztálok. A nekem szegezett kérdések súlytalanok voltak, mert a válaszaimtól alig függöttek a rá adott reakciók. Lényegi témában hiányoztak a kérdések, az volt fontos, amit a vonal túlvégén lévő el akart mondani. Ami egybevágott az ő elképzeléseivel arra reagált, ami nem azt figyelmen kívül hagyta és inkább a saját meglátásait hangoztatta. Nem tudott csatlakozni hozzám, mert nem érdekelték a velem kapcsolatos információk. A telefont letéve elgondolkodtam, hogy ez kissé egyoldalú beszélgetés volt. Divatos szóhasználattal élve nevezhetjük toxikusnak. Negatív hatással és utóhatással. A konklúziója, hogy legszívesebben elkerülném az ilyen diskurzusokat és személyeket. Ha ez a célunk, hogy elkerüljenek, akkor számoljuk fel a beszélgetéseinkben a csendet. Ha nem, akkor maradjunk csendben és legyünk kellemes és valóban érdeklődő beszélgetőtársak. Amint ezt Kollár Betti is találóan megfogalmazta: "A csend sokkal őszintébben szólít meg minket, mint a beszéd."

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor próbálj jelentősen több jelentőségteljes csendet alkalmazni beszélgetéseid során, mint amennyit hallatod a hangod. Sok sikert hozzá!

Fotó: wayhomestudio, freepik