Nem a probléma a probléma

Mi áll a megoldatlan gondjaink hátterében?

"Becslések szerint naponta mintegy hatvanezer különálló gondolat fordul meg a fejünkben. A valódi probléma az, hogy ugyanaz a hatvanezer gondolatunk van ma is, ami tegnap volt!" (Wayne Dyer)

Napjainkat kihívások tarkítják. Minden egyes megoldott gonddal, a fejlődésünk egy következő lépcsőfokára léphetünk. Gyakorlottá válunk az egyszerűbb gubancok kibogozásában, hogy ne állítsanak meg folyton folyvást a csip-csup zökkenők. És persze megküzdünk a nagyobbakkal is, mert ezek az igazi sorompók az életünkben. De vajon valóban sikerrel vesszük fel a kesztyűt ellenük? Tényleg mindig az a probléma, ami látszólag a probléma?

A visszatérő. Gondjaink bizonyos részével keményen küszködünk. Ez nem véletlen. Vagy nem tudjuk, hogyan kezdjünk hozzá, és ezért érdemben nem foglalkozunk vele, vagy meg vagyunk győződve arról, hogy megoldottuk. Aztán egyszer csak újra felbukkan. Ott áll előttünk teljes valójában, mi pedig nem értjük, hogy lehet ez. Amíg egy próbatételt nem győzünk le, addig mindig visszakerül élénk. Akár egy számítógépes játékban, csak ott sokkal egyértelműbb, hogy nem jutottunk át az egyik szinten. Az ismerős nehézséggel való újra és újra szembesülésnek a saját korlátoltságunk az oka. Ugyan a legjobb tudásunk szerint reagálunk rá, de valószínűleg nem ez kevés, mert nem megfelelő a reakciónk. Egy ösztönös cselekedet a válasz, amely jön belőlünk, mint kinyitott csapból a víz, és el sem gondolkodunk rajta, hogy másként is lehetne, sőt kellene. Ha mindig ugyanúgy reagálunk, logikusan ugyanaz lesz az eredmény is. Ám, ha az eredmény többedjére sem kedvező, akkor változtatnunk kell. Új választ kell találnunk.

Nehéz emberek. Gyakran úgy véljük az emberekkel nagy gondok vannak. Nem megfelelően cselekednek, nem elfogadható hangnemet ütnek meg. Látjuk és tudjuk, hogy ez nem helyes. De ők is látják ezt? Amikor arra gondolunk mit kéne a másiknak másként csinálnia, akkor kinek is van gondja? Neki vagy nekünk? Valószínűleg ő köszöni szépen jól van, úgy, ahogy van. Mi érezzük, hogy valami nem stimmel vele, és szívesen segítünk a tökéletesítésében. A probléma nem benne van, bennünk van. A mi hozzáállásunkban keresendő. Az elvárásunk vagy a toleranciánk nincs a helyén. Tőle várjuk a változást, holott nekünk nagyobb szükségünk van rá. Soha nem tudunk mást megváltoztatni, de magunkkal ezt bármikor megtehetjük. Amint a nézőpontunk módosul, amint elfogadóbbak vagyunk, már nem is olyan nagy a gikszer az illetővel. És talán mások ugyanígy viseltetnek irántunk.

Ugyanaz a nóta. A feleség hazajön és meglátja, hogy a férje lerúgta a cipőjét a bejáratnál és ott hagyta, mint eb azt a bizonyost. Rögvest felmegy a benne pumpa és jó esetben a cipőt nem, de az alábbi mondatot a másik fejéhez vágja: "Megint itt hagytad az útban a cipődet!" Jön a válasz: "És elfér, nem?" Ez tovább fokozza az indulatot az asszonykában, és folytatódik a párbeszéd.
- Egy kicsit sem tudsz figyelni a rendre.
- Ha elférnék a rengeteg cipődtől, akkor lenne hova eltennem.
- Én elpakolom a cipőmet, de te még ennyit sem csinálsz itthon.
- Dehogynem, csak te nem látod, mert mindig a barátnőiddel lógsz. - És ez a szokványos diskurzus, a legkülönfélébb indokokkal tetszés szerint variálható, mint az elemes bútorok. Valóban a padlón heverő lábbelivel van gond? Vagy ez csak egy szikra, ami jó ürügyet nyújt a partner iránt felgyülemlett elégedetlenség kifejezésére? Pár mondat után már nem is arról szól a parázs vita, amivel a kezdetét vette. Jön minden, ami a csövön kifér. Egy apróságból a kapcsolat összes hibája és sérelme terítékre kerül. Egy finom és meghitt vacsora helyett marad az egymáson való rágódás és évődés.

Ne legyen automatikus. A tisztánlátáshoz fel kell ismerni ezeket a játszmákat. Ha nem vesszük észre, hogy benne vagyunk, csak pörgünk, mint óvodás a körhintában. Ettől még élvezhetjük a szóváltásokat, és ragaszkodhatunk is hozzájuk. Ahogy akkor is ragaszkodhatunk, ha nem élvezzük. Ilyenkor megkapjuk az ismerősséget, a rendszerességet és az otthonosság érzetét. Minden megszokott és természetes, a reakciónk erőlködés nélküliek. Változtatás esetén ezeken a beidegződéseken és automatizmusokon kell korrigálnunk. Ehhez már tudatosság és elszántság kell. Kilépni a komfortzónánkból, amely nem oldotta meg a dolgot, csak ismételgette. Kezdhetjük azzal, hogy csírájában folytjuk el a kialakuló civakodást. Felismerve a helyzetet, jelezhetjük a másiknak, hogy nem kívánunk részt venni ebben a színjátékban. Szívesen beszélgetünk konkrét bosszúságokról, de nem szeretnénk dobálózni általánosításokkal, ítélkezésekkel, nem a témába vágó egyéb sérelmekkel. Ha nincs vitapartner, nincs vita sem. A felhánytorgatás helyette társalogjunk a valódi gondunkról.

Nem egyszerű kilépni ezekből a szituációkból. Bátorság kell hozzá, mert a konfliktus ismeretlen terepre vihet minket. És mert fel kell vállalni önmagunkat, amely időnként korántsem olyan tökéletes, mint azt mi hinni szeretnénk. De az biztos, hogy megéri azok mögé a problémák mögé nézni, legyenek azok a személyes indíttatásúak vagy épp kapcsolati jellegűek, amelyek huzamosabb ideje kísértenek minket. Értékeljük ebből a szempontból Anthony Strano gondolatát: "Ha helyesen bánunk el egy problémával, az egy eszköz lehet abban, hogy kifejlesszük az erőt magunkban, és így el tudjuk távolítani a gyengeségeinket. Az, hogy egy szituáció probléma vagy ajándék, a felfogásunktól függ. A választás lehetősége a miénk."




Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor problémázz kevesebbet, és oszd meg ezeket a gondolatokat másokkal is.

Fotó: Ryan McGuire, Pixabay