Nem tökéletes, mégis büszke

2020.01.24

Merjük vállalni magunkat úgy is, hogy nem vagyunk hibátlanok

"Fájdalmasan tudatában vagyok tökéletlenségeimnek, s ebben a megismerésben rejlik minden erőm." (Mahatma Gandhi)

A napokban nagy visszhangot kavart a médiákban Magyarország egyik vezető fitness gurujának megnyilvánulása. A primitív, útszéli stílusban megfogalmazott vélemény bőven elég volt a pro és kontra reakciók özönére. Nem kívánok foglalkozni a hangvétellel, az a gazdáját minősíti. Nem is kifejezetten az elhangzottak tartalmára fókuszálok, hanem magára mögötte álló jelenségre, amely akarva, akaratlan befolyással bír az életvitelünkre.

Helytelen kommunikáció. Például, valószínűleg a házasságokra sokkal rosszabb hatással van a kommunikáció, mint a túlsúly. A rossz, kilóg a kapanyél a szájból beszélgetések vagy épp a nem létező kommunikáció jóval több párkapcsolatnak jelenti a végét, mint az obezitás. Kezdve azzal, hogy a súlyfeleslegről is lehet beszélgetni kulturáltan és nem bántó módon. Vagy lehetne, de sokszor sem erről, sem más kényes kérdésről nem beszélgetünk a párunkkal. Az elhidegülések és a válások leggyakoribb oka a megfelelő kommunikáció hiánya. Így a másodlagos, egyébként fő probléma források nem kerülnek felfedezésre. Pedig beszélgetésekkel, esélyünk lenne megoldást találni a zavaró tényezőkre. Ami lehet pár tíz kiló többlet, de egy rossz lehelet is vagy akár az elmaradozó egymásra figyelés. Sajnos napjainkban másoktól várjuk a választ a fel sem rakott kérdéseinkre.

Megmondják kik vagyunk. És a válaszok érkeznek szerte a környezetünkből. Influenszerekkel és megmondóemberekkel dúsított világunkban egészen hozzászoktunk, hogy mások mondják meg mi a jó nekünk. Idd ezt, edd azt, viseld amazt, kend fel amazt, nézz ki így. Valakinél jól bevált receptek, egyben az ideái, amelyeket igyekszik ránk szuszakolni. A teljes meggyőződés reményében, hogy ettől nekünk nagyon-nagyon szuper lesz. A rossz hír, hogy ő nem én vagyok. Nekem kell jól éreznem magam a bőrömben, akár sovány vagyok, akár kövér, akár magas, akár alacsony, akár jóképű, akár egzotikus külsejű, és folytathatjuk a végtelenségig. Igen, vannak előnytelen tulajdonságaink, melyeket megpróbálunk elfedni. De nyugtasson a tudat, hogy mindenkinek van rejtegetni valója. Bármennyire is nem ezt közvetíti magáról.

Nyakig benne. A közösségi médiás torzításban a legtöbben aktív szerepet vállalunk. Filterezünk, szűrőzünk, manipulálunk a feltöltött képeinkkel. Csak a szépet és a jót mutatjuk, az életünk napfényes oldalát. Így alkotunk egy féligazságot tartalmazó deformált képet. Hiába tudjuk, hogy az ismerőseink is ezt csinálják, mégis hat ránk. Nézegetjük a többiek ugyanígy manipulált, az életükbe egyoldalúan betekintést engedő fotóit és irigykedünk, hasonlítgatunk. A like-ok ilyetén kergetésével a gyereknek rossz példával járunk elöl, mert azt éreztetjük, csak úgy arathat sikert, ha kiszínezi, megszépíti önmaga illusztrációját az online térben. A tökéletesre hajazó életünk kirakatba helyezésével akarunk bevágódni. Pedig a tökéletlen életünk ezerszer izgalmasabb ennél.

Tökéletlen világ. Valójában minden a tökéletlenségről szól. Emberi léptékkel, ahova eddig eljutottunk azt mind az elégedettlenség, a többre vágyás, a változtatni akarás mozgatta. Mindegy, hogy az űrkutatásról van szó vagy egy betegség gyógyításáról, e mögött az áll, lehetne jobb is. És ez a szép bennünk emberekben. Sokszínűek vagyunk, különböző múlttal, változatos jelennel, de a magunk tökéletlenségében egy tökéletlen világnak a részei vagyunk. Egységesen sírunk, nevetünk, szenvedünk, örülünk, ha úgy adódik, de van egyéniségünk, vágyakkal, akarattal, célokkal, dolgokkal, amelyeket szeretünk, illetve amelyeket szeretnénk. És mások rosszallása nélkül dönthetünk róla, hogy jól vagyunk-e úgy, ahogy vagyunk, vagy változni szeretnénk?

Tökéletlenség, szeretlek! Miért ne lehetnék vállaltan tökéletlen? Időnként bénázó apuka, feledékeny férj, hibázó munkatárs, esendő ember. A hangsúly az utóbbin van, az emberen. A felsoroltak mutatják meg, hogy nem egy replikáns vagyok, hanem érző, hús-vér fickó, aki nem makulátlan, hanem olykor elfuserál ezt-azt. Ha van rajtam pár kiló, és engem ez nem zavar, hadd érezzem jól magam. Ha ledorongolom a gyerekem valami butaságért ne kelljen azonnal bűntudatot éreznem, hogy rossz apa vagyok. Ha összeveszek a feleségemmel, ne temessük mindjárt a házasságunk addig jó időszakait. Ezek mind alkalmat adnak rá, hogy ha igényem van rá, akkor legközelebb másként csináljam. Akár most rögtön, a konfliktust segítségül hívva javíthatok a kapcsolat kvalitásán. Levonhatom a konzekvenciákat és a jövőben változtathatok, fejlődhetek, ha kicsit is de jobbá válhatok. Miként az emberiség a története során, én piciben tehetem meg ezt a lépést, ha akarom. Lehetőségem és jogom van bakizni, melléfogni az élet különböző területein, úgy, hogy közben nem ostorozom, hanem elfogadom és szeretem magam. Így a magam tökéletlenségében. Mert a világ is a tökéletlenségétől tud előre haladni. Én vagy bárki más, aki ennek az univerzumnak a része, miért lenne kivétel? Viseljük büszkén, hogy nem vagyunk tökéletesek. Mint azt Pilinszky János is megjegyezte: "Tudom, hogy nincs tökéletesség a földön. És elfogadni bizonyos értelemben a tökéletlent, ami mindennek ellenére a tökéletesség felé visz minket - ez a maximum."





Szeretnék kimaradni a téma kapcsán indult nagy like vadászatból, ezért kivételesen arra kérlek, ha tetszett ez a bejegyzés, NE nyomj egy like-ot.

Fotó: Alexas Fotos, Pixabay