Nemzedékek egymás mellett

A generációs szakadék áthidalható

"Nem azért változtak meg a mai fiatalok, mert úgy döntöttek, hogy ők máshogy akarnak élni, hanem mert egy teljesen más gyerekkort kaptak, aminek ez a következménye."
(Steigervald Krisztián)

A történelem során mindig több nemzedék élt egy időben és a korkülönbségekből számtalan konfliktus fakadt. Azonban talán soha nem volt ennyire nagy eltérés a generációk gondolkodásában, habitusában, mint ma. Köszönhető ez a zivataros huszadik századnak majd a felfokozott technikai fejlődésnek. Sosem mentünk keresztül ilyen gyorsan, ennyi változáson. Ebből is fakad, hogy a generációk még nehezebben értenek szót egymással.

Kinek alapvető, kinek nem. Steigervald Krisztián generációkról szóló könyvét olvasva, számtalan gondolat kavarog a fejemben. Részben jól szórakozom, amikor általam is jól ismert élethelyzetekbe, aranyköpésekbe botlok, amelyeket én magam is megélek és használok. Részben pedig jár az agyam, hogy milyen komplex összefüggéseket okoz az a nyilvánvaló tényező, hogy más és más időpontokban születtünk, és a világ folyamatos változása nagyban eltérő alapélményeket ad számunkra. A változást ugyan érzékeljük, alkalmazkodunk hozzá, de nagyon nehéz nem magunkból kiindulva tekinteni bármire, bárkire. Nehéz megérteni, hogy az utánunk következő nemzedéknek egyáltalán nem evidens az, ami nekünk igen. Mi ezt helytelenül gyakran figyelmen kívül hagyjuk és ezzel olyan helyzetbe hozzuk őket, mintha hibáztatnánk, hogy valamivel nincsenek tisztában vagy nem megfelelőek az ismereteik.

Ami volt, elmúlt. Minden generáció kitermeli a maga megoldásait. Minden környezetben felnőttek és felnőnek a gyerekek. Akkor is, ha szűkölködnek az évek során és akkor is, ha nem. Akkor is, ha relatív kevesebb figyelem jut nekik és akkor is, ha sok. Akkor is, ha nincs digitális életforma és akkor is, ha van. Csak az eltérő körülmények hatására más válaszok születnek. A mai gyerekek számára értelmezhetetlen, hogy valamikor egy esti mese volt a tv-ben és ezzel kellett beérnünk. Nekik a mesék és rajzfilmek non-stop áramlása jutott. Számukra ez a természetes. És elég furán is néz ki, ha manapság egy szülő a valamikori aszkéta mesenézési szokásait erőlteti rá a gyermekére. Egy rövid mese per nap. Kétlem, hogy ettől jobb vagy rosszabb emberré válna. Sok egyébbel ugyanígy vagyunk. Eltér az élménytartományunk és ez ellen nem tehetünk semmit. A kérdés sokkal inkább az, hogy mit tartsunk meg régről és mit emeljük be az újból. Sosem lesz egyetértés a különböző generációk között, hiszen a szubjektív lencse erősen átitatja a problémákra hozott megoldásokat. Azonban mégiscsak jó lenne megtámogatni valamivel a fiatalok fejlődését, felnövését.

Tiltani vagy engedni? Vajon, ha eltiltom a képernyőhasználattól jót teszek a gyerekkel? Erre Balogh Levente és Balogh Petya is nemet mondana. A jelenünk velejárója a digitális életvitel. Ha teljesen kimarad belőle egy gyermek, akkor korunk egy izgalmas területének jelentős hányadáról lemaradt. Tájékozatlan lesz, sután áll a technikához, holott az ő korosztályuk már nem tanulja ezt, mint mi, hanem kezeli. Nem is rosszul. Nekik ez a valóságuk. Valószínűleg erre a kérdésre a helyes válasz a kötöttségek melletti használat. Például, kialakíthatunk időkorlátot. Aztán aggódunk a szociális életükért. Hogyan építhetnek boldogok kapcsolatokat, ha nem találkoznak egymással? Csak chatelnek, online felületeken beszélgetnek, játszanak, de nélkülözik a valós kontaktot. Olykor ez utóbbi idegen is számukra. Valós találkozáskor azonnali reakciókat és válaszokat kell adni. Nincs idő gondolkodni a feleleten. Talán megbántanak valakit, talán hülyét csinálnak magukból egy rossz reagálással. Ez nagyon ijesztő a fiatalok számára. Az ő kapcsolatrendszerük a szüleikétől eltérő kommunikációs formán alapul.

Nem úgy van az! A könyv tartalmaz két olyan felvetést (számtalan egyéb emlékezetes megfigyelés mellett), amely elgondolkodásra késztetett. Az egyik, hogy mennyire idealizáljuk a múltunkat. Jó példa erre, hogy sokkal kevesebbet játszottunk a szüleinkkel, mint azt ma emlegetjük. Nincs bezzeg akkoriban a szülő együtt játszott a gyermekével utópia, míg ma a kölkök csak nyomkodják a kütyüket. Annak idején sem foglalkoztak velünk többet a szüleink, leginkább a saját korunkbeli gyerekekkel játszottunk a környéken. A másik, hogy a korosztályunk sem nevezhető boldogabbnak azért, mert személyes kapcsolatai vannak. Szeretjük hangsúlyozni a kézzelfogható kapcsolatok jelentőségét és nyugtalanítónak tartjuk, hogy ezek hiányoznak a mai ifjúság életéből. És akkor mi van? Nézzük meg a korosztályunk milyen sikeres a kapcsolataiban! Válások, mozaikcsaládok, egyedülálló szülők, megromlott családi és baráti kapcsolatok. Ez nem éppen azt tükrözi, hogy mi olyan jól lennénk az emberi viszonyaink ápolásában. Miért ne alakíthatnának ki kiváló kötelékeket egymás közt a gyerekeink a digitális technológia segítségével? Azért, mert valami más, mint amit megszoktunk, még működhet. Csak másként.

Hiába állunk ellen a változásnak és a fejlődésnek. Hiába tiltunk és papolunk. Leginkább a meg nem értésből fakad, hogy így viselkedünk. És az elfogadás hiányából. Nem biztos, hogy mindent értenünk kell, mi, miért történik a következő generációkban. De átlátni érdemes a képet. Azt pedig jobb elfogadni, hogy más utakon is célt érhetünk. Van elég kétely egy növésben lévő fiatal fejében, ne tetézzük még mi is azzal, hogy elavult téziseket és igazságokat akarunk lenyomni a torkán. Ahhoz, hogy ne fordítson nekünk hátat, el kell engednünk. Ez a szeretet. Elfogadó és elengedő. Csak így tarthatjuk meg a gyermekünket. Ő pedig csak így találhatja meg a generációjára jellemző útját. Amint azt Vekerdy Tamás mondta: "Az élet ugyanis folyamatos átalakulások sora, amikkel nekünk rugalmasan kellene együtt változnunk."

Remélem tetszett ez a bejegyzés és legközelebb is ellátogatsz az oldalra.

Fotó: freepik