Nyertesek és vesztesek

Tévhitek a győzelemről és a győztesekről

"Néha fontosabb jól harcolni, mint győzni, és a vesztes is büszke lehet a maga bátor küzdelmére." (Földi Pál)

Szeretünk győzni. És veszíteni? Nagyon gyakran előre elkönyveljük egy emberről vagy helyzetről, hogy nyerő vagy sem. Vajon a győzelemre vonatkozó általános megítéléseink helytállóak? Talán néha akkor is van esélyünk, amikor ez elsőre nem egyértelmű és olykor vesztesként sem bukunk hatalmasat. Alább néhány valós példán keresztül megnézzük milyen, amikor különleges szemszögből tekintünk a nyerésre vagy a vesztésre.

Nálunk nagyobbal küzdeni. Ha maguknál nagyobb erővel akadunk össze, megilletődünk. A tapasztalatunk, a tanulmányaink, a társadalom finoman sugallja, hogy az erősebb győz, nem mi. Ez az ő terepe, neki van nagyobb eszköztára. Ez igaz mindaddig, amíg az összehasonlítást az ő szintjéhez mérjük. Ha esélyt akarunk vele szemben, akkor az erősségeinkre kell koncentrálnunk. A kezünkben lévő eszközöket kell nyúlnunk. Az ő szabályaival, feltételeivel veszítünk. A történelem során többször előfordult, hogy személyek vagy mozgalmak szembefordultak a regnáló hatalommal, de a harcaikat nem úgy vívták meg, ahogy erre számítani lehetett. Gondoljunk Mahátma Gandhi passzív ellenállás mozgalmára vagy az amerikai polgárjogi mozgalmakra. Jelképes megmozdulások, amelyek fokozatosan vezettek el a feszültség kirobbanásához. Mint Rosa Parks története, aki feketeként a fehéreknek fenntartott helyre ült le a buszon. Letartóztatása vezetett a montgomery-i buszbojkotthoz, amely kiemelt fordulópontja lett a faji megkülönböztetés elleni harcnak, és meghatározó vezetővé tette Martin Luther Kinget. Nem direkt módon, klasszikus formában, erőszakkal szereztek érvényt a jogaiknak, hanem megfontolt lázadóként igyekeztek elérni, hogy a hatalom váljon erőszakosan fellépő, támadó féllé. Visszafogottságukkal állították maguk mellé a közvéleményt. Mi sem tehetünk mást egy nagyobb ellenfél ellen, mint a saját leleményességünket és eredetiségünket vetjük be.

A meglepetés ereje. Amint nem úgy reagálunk, ahogy várnák tőlünk, nagy meglepetést és fejtörést okozhatunk. Paul van Riper Vietnamot is megjárt nyugalmazott katona, az ezredforduló környékén a Pentagon kérésére részt vett egy hadijáték tesztelésében. A megbízása egy Perzsa-öbölbeli renitens parancsnok alakítása volt, aki átveszi a hatalmat az országában és terrorista kapcsolatai, valamint hatalmi tervei által háborús fenyegetettséget jelent az övezetben. A feladat az ő lekapcsolása, ellehetetlenítése és legyőzése volt, a legmodernebb technikák bevetésével. A jövő háborúi ugyanis nem a hadseregek egymásnak feszülésérő szólnak, hanem a rendszerek megbuktatásáról. Ehhez szabotálni kell a gazdasági, kommunikációs, társadalmi és kulturális infrastruktúrát, mely megvalósításához ma mér minden eszköz a rendelkezésre áll. A lényeg, nem sikerült a rendszer szétbomlasztása, mert van Riper rendkívüli és meglepő tettekre szánta el magát. Szinte visszament a postagalambok szintjére. Ha elvágták a kommunikációs lehetőségektől, akkor motoros futárokat alkalmazott, illetve a vadászgépeinek, akárcsak a világháborús időkben, fényjelekkel üzent. Váratlant húzott és nyert. Nem erre számítottak a fejesek, vakargatták is a fejüket, hogy akkor most hogyan tovább. Legyünk váratlanok, építsünk arra, amink van, és lepjük meg az ellenfelünket.

Amikor nem nyerünk. Mindig győzelemre kell vinnünk? Kiváló válasz erre a kérdésre Niki Lauda és James Hunt drámai küzdelme az 1976-os Forma 1-es szezonból. Elég közismert a sztori, hogy az év utolsó futamán, a japán Fujiban, az embertelenül zuhogó esőben, Lauda feladata a versenyt, mert túl rizikósnak érezte a körülményeket. Ezzel megnyílt Hunt számára az ajtó a bajnoki cím megszerzésére. A teljes képet ismerve tudjuk, bőven volt Laudának oka ezt tenni, hiszen a szezon közepén, a hírhedt Nürburgringen majdnem az életével fizetett vakmerőségéért. Súlyos égési sérüléseket szenvedett egy baleset során, jó ideig élet és halál közt lebegett, s mintegy csodával határos módon, hatalmas eltökéltséggel, megszállottsággal, hat hét után újra autóba ült és versenyzett. Szóval a címvédő kiszállt, Hunt pedig megragadta a lehetőséget és végül egy pont előnnyel zárva az idényt, bajnok lett. Ha kilépünk egy jól fizető, de mérgező légkörű állásból egy kevesebb fizetéssel járó nyugodtabbért, akkor most vesztettünk vagy nyertünk? Feladunk valamit, mert más dolgoknak nagyobb jelentőséget tulajdonítunk életünk aktuális szakaszában. Kétlem, hogy vesztesek vagyunk. Ellenkezőleg.

A legnagyobb ellenség. Könnyű ellenséget látni körülöttünk. Egyszerűbb másokat okolni, utálni, kitölteni rajtuk a mérgünket. A küzdelmeink jó része egy külső ellenfélre irányul, bár a legkritikusabb harcokat sosem másokkal, hanem magunkkal vívjuk. Olykor nagy a kihívás, hogy meghozzunk egy döntést. Hogy a kezdeti lelkesedés lankadásával is lemenjünk az edzőterembe és sportoljunk. Súlyosabb esetekben a függőségeink kerekednek felül rajtunk és visszaesünk. Önmagunk ellen veszíthetünk a legtöbbször. Jól ismerjük a gyengeségeinket és ezt ki is használjuk. Vagy a gyengeségeink ismernek jól minket és ők használnak ki. Az ösztönök, a vágyak, a szenvedély az akaratunk és kitartásunk ellen. Kétes kimenetelű nagy és kemény meccsek ezek. Minden olyan személyes életút megmutatja az emberben rejlő erőt és elkötelezettséget, amely sikerrel legyőzi a belső démonait.

Beidegződéseink irányítanak a győzelem felé és könyvelnek el vesztesnek, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szerettük volna. A fentieket figyelembe véve érdemes átgondolni, hogy bizonyos esetekben helyesen ítéljük-e meg a nyertes és vesztes helyzetet vagy csupán alkalmazzuk a hagyományos szemléletet? Mindig az számít, nekünk, akkor és ott, mit jelent győzni. És milyen értéket hordozunk nyertesként. Amint azt Abraham Lincoln megfogalmazta: "Nem a győzelemre esküdtem, csak arra, hogy igaz legyek. Nem a sikerre esküdtem, csak arra, hogy érdemes legyek a lángra, mely bennem ég."

Egy kis irodalom:
Rosa Parks-ről és a montgomery-i buszbojkottról részletesebben Charles Duhigg A ​szokás hatalma című könyvében olvashatsz. Az amerikai polgárjogi mozgalmak agyafúrtságairól Malcolm Gladwell Dávid és Góliát című művében értekezik hosszabban.
Paul van Riper bővebb története Malcolm Gladwell Ösztönösen című könyvében található meg.
Lauda és Hunt rivalizálásáról Ron Howard forgatott hangos és benzinszagú filmet Hajsza a győzelemért címmel. (A témához különösen passzol Hans Zimmer dögös trackje a Lost but won.)

Ha tetszett ez a poszt, akkor győzz és veszíts a kedved és értékrended szerint.
Fotó: asier relampagoestudio, freepik