Sebhelyek

Mások bántása a hétköznapok szerves részét képezheti

"Egy új sérülésre rámehet az ember teste, de egy régi felzabálhatja a lelkét is." (Pierce Brown)

Sérülékeny egy műszer vagyunk. Láthatatlan parányi baktériumok is le tudnak verni a lábunkról, hogy az egyéb testünket fenyegető balesetekről ne is beszéljünk. Olyan sebeink is vannak, amelyek egyáltalán nem láthatók. És ezeket valószínűleg egy embertársunk okozta.

Törékeny test. Hiába óvjuk, eddzük, gondozzuk magunkat, hiába tápláljuk megfelelően, a testünk olykor megsérül, lebetegszik és a korral hanyatlani kezd. Ilyen az élet. Jelenleg legalábbis. A jövőben talán lesz lehetőségünk ezen változtatni. Nem kizárt, hogy biotechnológiával és nanotechnológiával felszerelkezve életet lehelhetünk elnyűtt testrészeinkbe, megújíthatjuk őket. Amilyen hiú az ember és amilyen nagyravágyó, ez bőven megtörténhet. Nem akarunk megöregedni és meghalni sem. De mi a helyzet egyéb, láthatatlan károsodásainkkal?

Mindenhol, mindenkor agresszívan. Egészen könnyedén képesek vagyunk belegázolni valakibe. Anyázó sofőrök, méltatlankodó ügyfelek, idegesen bemutató idegenek tucatjával találkozhatunk napi rendszerességgel. (Ez utóbbit nekem is sikerült meglépnem a napokban hirtelen felindulásból. Ironikus, hogy épp ennek a cikknek a jegyzetelése közben. Hát igen, az élet sava-borsa.) Talán bele sem gondolunk, de teljesen hétköznapi mások leoltása. Elnézve korunk közbeszédét, ennél keményebb lealázások is természetessé váltak, válnak. A probléma ezzel, hogy ezt a stílust az ebben felnövő generációk is maguktól értetődőnek veszik. Látják, és ezt fogják követendő példának tekinteni. Ne is csodálkozzunk, ha a gyerekek között is felüti a felét a bullying.

Miért jó bántani másokat? Mert ettől jobban érezzük magunkat. Menőnek és erősnek. Vagy mert levezetjük a feszültséget. Valójában egyik sem igaz. Senki sem lesz menő mások szekálása okán. Mégis ez gyakran amolyan hatalmi tényező. Félelemből fakadó közösséget teremt. Inkább vele tartok én is csak engem hagyjon békén. A félelem sakkban tartja az embereket. Azt is, aki a bántó pártján áll és azt is, aki az elszenvedője az eseményeknek. Amikor pedig kitöltjük valakin a mérgünket, utólag támad a bűntudat. Mert a probléma nem feltétlenül oldódik meg ettől. Hirtelen megkönnyebbülünk, kiadjuk magunkból az ideget, de aztán érezzük, hogy ez nincs így jól. Túl szigorúak voltunk, túl erőszakosak, nem a megfelelő személyre öntöttük rá a dühünket. Nem illik a személyiségünkhöz ez a viselkedés. Mert a legtöbbünk alapbeállítása nem ez, hanem a segítőkészség és a barátságosság.

Meg nem tanult leckék. Minden bántás addig akaratlan, amíg nem vagyunk a tudatában a tettünknek. Onnantól, ha tudjuk, hogy valami nem korrekt vagy nem esik jól az illetőnek, már szándékosságról van szó. De van, amikor csak azért is megtesszük. Tanító vagy leckéztető szándékkal. Még akkor is, ha sokszor ezek az üzenetek nem érnek célba. Jobban járunk az egyértelmű beszélgetésekkel. Van, hogy azokkal sem érünk célt, de legalább tiszta lappal játszunk. Nem gonoszkodunk, áskálódunk, szívatunk. Mert ezek ránk is negatív hatással lehetnek. Direkt okítani akarunk, hogy lássa a másik. De a másik nem fogja látni, pláne nem belátni, mi meg szívjuk a fogunkat, hogy nem jártunk sikerrel. Konfliktushelyzetet teremthetünk de ezen kívül sok értelme nincs.

Hagyjál már békén! A saját szűk környezetünkben is okozhatunk sebeket. Szinte észrevétlenül. Mert számunkra ezek nem bántások. Néha elég egy hangos szó, máskor ennél több kell. Aki párkapcsolatban vagy családban él, az tudja, hogy mennyire törékeny szituációk alakulhatnak ki. És nem azért, mert nem szeretjük egymást. Talán pont azért, mert de, és többet engedünk meg magunknak. Tegye a szívére a kezét minden szülő. Pontosan tudjuk, hogy mikor vagyunk a gyermekünkkel igazságtalanul kemények. Rossz napunk volt, semmi sem akart összejönni és estefelé még a gyerek is nyaggat a leckéjével. Mi meg ráripakodunk, hogy hagyjon békén, oldja meg maga. Nem tett semmi rosszat, mi mégis akként kezeljük. Az első kérdés, észrevesszük-e magunkat és odamegyünk hozzá bocsánatot kérni? Vagy ezt tiltja a (látszólagos) szülői tekintélyünk. A második kérdés, mennyire gyakran történik ez meg? Ha ritkán és elismerjük a hibánkat, akkor ez rendezhető. Ha gyakran, akkor az idővel a gyermek eltávolodásához vezet. Nem fog már segítséget kérni a házi feladatában, mert tudja felesleges. És ma a házi, holnap ki tudja mivel nem fordul hozzánk. Persze, ha rendszeresen megbántjuk, hiába kérünk elnézést, akkor is eljuthatunk ide.

Ne a saját mércénk szerint. Van egy családi történet, amely a mai napig kísért. Amikor a feleségemet az újszülött gyermekünkkel hazahoztuk a kórházból én ott hagytam a családdal és rögvest tovább álltam egy korábban már lefixált találkozó miatt. Nem is gondoltam bele, hogy hányszor fogom ezt visszahallani a feleségemtől. Úgy véltem a kötelesség, az mindenütt kötelesség. De ő ezt másként értékelte. Itt van a kulcs. Hogy ki, mit gondol bántónak az szubjektív. Vannak dolgok, cselekedetek, mondatok, amelyek szándékosan csak bántásként értelmezhetők, de van, ami személyfüggő. Jelentéktelen tetteinkkel is bánthatunk. Aztán, ha veszi a bátorságot, hogy ezt őszintén elmondja, megbántjuk még egyszer azzal, hogy kinevetjük. Mert értetlenül meredünk erre a szerintünk bagatell ügyre. Neki fontos és ezt kell megérteni. Nem a mi mércénk, az övé a fontos. Szóval apróságok is okozhatnak nagy tüskéket.

Sok kicsi sokra megy. És apróságokból rengeteget behúzunk. Elfelejtjük ezt, nem csináljuk meg azt, otromba megjegyzést teszünk, irritáló hangnemet használunk. Nem az a baj, hogy a házassági évfordulóról megfeledkezünk. Az lesz a hab a tortán. Mert mire odajutunk már elég egy kis csepp, hogy boruljon a bili. Apránként pakolgatunk a kupac tetejére, mígnem egyszer csak leborul. Ezek a sebek nem látszódnak, nem klasszikus módon fájnak. Viszont épp ezért nem is gyógyulnak könnyen. Ha tisztázzuk a problémát és valóban figyelünk, hogy a jövőben tartózkodjunk a problémás viselkedéstől, akkor nem sebzünk többet. De emberből vagyunk és feltehetően újra hibázunk. Ugyanazt tesszük vagy mást, de vétünk. Néha meg nem bírjuk ki és a magasba emeljük a középső ujjunkat. Eldobva ezzel a méltóságunkat és eltaposva másét. Ha nem is tudjuk kiirtani az életünkből a sebzéseket és a sebeket, akkor törekedjünk rá, hogy minél kevesebb sérülést okozzunk és szerezzünk. Rajtunk áll, miként viselkedünk egymással. Engedelmeskedünk a világban felbukkanó öntörvényűségnek vagy inkább a bennünk élő emberséges mentalitásnak? Jusson eszünkbe időnként Lise Bourbeau gondolata: "Ne feledd, hogy mindegyik sérülésünk azért létezik, hogy emlékeztessen minket: ha mások szenvedést okoznak nekünk, akkor ennek az az oka, hogy mi is így teszünk másokkal vagy önmagunkkal."

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor gondold végig, a héten kit, mivel sikerült megbántanod? Azok a szituációk is számítanak, ahol ez egyértelműen nem lett kimondva, de a légkörben érezhető volt a feszültség.

Fotó: freepik