Sorsdöntő felismerések

A padlóra kerülve megadatik számunkra, hogy őszinte önvizsgálatot tartsunk

"Az önvizsgálat és őszinteség nem kegyetlenség, de kötelesség." (Juhász Ferenc)

Az életutunk egy folytonosság. Születésünktől kezdve egy fejlődési folyamatban veszünk részt. Növünk, tanulunk, tapasztalatokat szerzünk és ebben a családunk, a szűkebb környezetünk erős hatással bír. Az identitásunkat a végén mi magunk foglaljuk egy csokorba. Ez a csokor aztán velünk együtt virágzik. Olykor megesik, hogy a csokrunk hanyatlásnak indul, kiszárad, elrohad, meghal. És vele együtt kicsit mi magunk is meghalunk. De csak képletesen, mert valójában ez akár a nagy esélyünk lehet egy következő kivirágzásra.

A megújulás lehetősége. Amikor valamiben csalódunk, amikor valami csődöt mond az életünkben, akkor alkalmunk adódik újratervezni. Mindent az alapoktól. A kérdés az, hogy erre képesek vagyunk-e? Mert a változás kiinduló pontja az őszinte számvetés. Egyfajta mentális megvilágosodás. Használjuk példának azt, hogy gallyra megy a párkapcsolatunk. Mindegy, hogy ez fiatalon történik vagy idősebb korban. Mindegy, hogy házasok voltunk-e, vagy csak együtt jártunk. Mindegy, hogy vannak-e gyerekeink vagy még nincsenek. Mindenki helyettesítse be a példába a számára legvonzóbb paramétereket. A lényeg, hogy szakítunk, és az, ami ebből következik, miként reagálunk erre.

Megtört kezdet. A felfokozott érzelmek, a düh, a féltékenység, a csalódottság, a tehetetlenség, a fájdalom és hasonlók keverednek, kavarognak bennünk. A szenvedés a gyász velejárója, kihagyhatatlan a kiheverés szempontjából. Elnyomhatjuk magunkban ezt a fájdalmat, de az belső frusztrációt okoz, amelyet feldolgozatlanul cipelünk magunkkal. Vagy hagyhatjuk kitörni, dolgozni, és egyszer majd túl leszünk rajta. Mit jelent itt a munka? Részben a kínt, hogy elvesztettünk valamit és az ebből fakadó vergődést. Nem szégyen a bánkódás, a sírás. Részben pedig a gondolkodást. Hajlunk a negatív dolgokon való rágódásra. Jönnek a szokásos mantrák, hogy ha visszacsinálhatnám, ha újra kezdhetném, ezt vagy azt másként csinálhatnám. Ezek az agyalások addig nem érnek célt, amíg a fájdalom az erősebb. Nem lesz mellette egy tiszta gondolatunk sem, csupán a tépelődés.

Meglepő tudatosodás. Ám amikor kezd letisztulni a kép, a fájdalom már nem mar belénk oly élesen, mint tigris az óvatlan állatkerti látogatóba, akkor jöhetnek az értékes felismerések. Akkor az addig csak pusztába kiáltott gondolatok értelmes és építő ötletekké válnak. Valóban rájövünk, hol rontottuk el. Vissza tudjuk fejteni, mikor történt az első hiba és ez miként hatott aztán a kapcsolatunkra. Megértjük a felmerült problémákat s látjuk a rájuk adott rossz válaszokat. Az egész kapcsolatunk ott lesz előttünk kiterítve, akár egy kockás abrosz a nagyi asztalán. Átlátható és értelmezhető válaszokat kapunk a problémákra, amelyeket korábban fel sem ismerünk volna. Már csak rajtunk múlik tanulunk-e belőlük.

Gyakorlati megvalósítás. Ha tényleg okulunk, akkor alkalmazzuk a megismerteket. A volt viszonyunkban ugye már nem tudjuk, de a jövőbeliben igen. Ez biztosít némi nyugalmat, mert bár hülyék voltunk, hogy időben nem ismertük fel, de mostantól más a helyzet. Vihetjük tovább a frissen szerzett ismereteket, ami nagy valószínűséggel rólunk szól. Egy kapcsolat működése vagy nem működése kettőn áll. Mindkét fél felelős érte. Tehát a felismerések közepette ugyan a másikról is tanulunk valamit, az ő hibái is megjelennek lelki szemeink előtt, de ezek mellékesek. Ezeken úgysem tudunk változtatni. A sajátjainkon van a hangsúly. Azokon képesek vagyunk dolgozni és formálni. Ez a megtisztulási folyamat főként ránk koncentrál. Ha elég alázat van bennünk, akkor rájövünk, mit érdemes legközelebb másként csinálni, ha nem szeretnénk ugyanígy járni.

Tagadásban. Mindez nem működik, ha teljes egészében a másikat hibáztatjuk. Elhangzik a szánkból, hogy biztos én is hibás vagyok, de egy pillanatig sem gondoljuk komolyan. Csak finomhangolásként említjük, mielőtt elmondjuk a másikat mindennek. Sértegetjük, alázzuk, gyalázzuk, megvetjük, gyűlöljük. Egyértelmű, hogy ő a felelős, a főkolompos. Valójában nem érdekel minket a saját szerepünk a történetben, a felelősségvállalás alól teljes felmentést adunk magunknak. Ha felmerülne a kérdés, hogy mi mit rontottunk el, nem tudnánk megfogalmazni a konkrétumokat. Nem foglalkoztunk, foglalkozunk ennek az értelmezésével, így nem is tanulunk semmit és legközelebb elkövetjük ugyanazokat a fel nem ismert hibákat. Ezek pedig valószínűleg ugyanahhoz a végkifejlethez vezet.

Szerintem hatalmas kegy a sorstól nagy pofont kapni. Kibillent a komfortos helyzetből és gondolkodásra késztet, őszinte önvizsgálatra. Nem lesz tetszetős a magunkkal kapcsolatos felismerésünk. Kifejezettem kellemetlen is lehet. De ez az egyetlen módja, hogy ha rossz útra tévedtünk, akkor visszataláljunk vagy megtaláljuk a helyes irányt. Az bátor számvetés valódi ráeszmélésekhez vezet, az tettekre sarkal, amelyek pozitív változtatásokat eredményeznek. Segítsen ilyen szituációkban Sebastian Fitzek gondolata: "A felismerés nem más, mint egy olyan kirakójáték, melynél nem tudjuk előre, hány darabból áll majd. És csak akkor nyerjük meg a játékot, ha a teljes mozaik összeállt."

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor idézd fel a három legfontosabb felismerésedet, amelyet eddigi életed során szereztél! Vajon még ma is relevánsak és hatással vannak rád?

Fotó: krakenimages.com_freepik