Szerelem és intimitás
Ami segít újra egymásba szerelmesednünk
"A szerelem addig tart, míg a társadba minden pillanatban beleszeretsz. Az Élet forrásában nincs tegnapi víz." (Müller Péter)
Nagyszerű dolog szerelembe esni. Vagy újra szerelembe esni. És a legnagyszerűbb, ha ezt a már meglévő kedvesünkkel éljük meg időről időre. Mert a valamikori lángolás idővel pislákoló gyertyalánggá szelídül. De jól van ez így, különben élve égnénk el a szenvedély tűzvészében, elvesztve minden józan ítélőképességünket. És mert a halvány gyertyaláng felébresztheti bennünk a szeretetet, a romantikát, gyöngédséget, amelyek elvezetnek az intimitáshoz. Az pedig az újabb szerelembe eséshez.
Egy kis mellékes. Gyönyörű időszak megszerelmesedni de valljuk be, ha így maradnánk, többé nem létezne olyan, hogy barátság, család, személyes fejlődés, karrier és hasonlók, csak és kizárólag a mi kettősünk, az idők végezetéig. A természet nem véletlenül parancsol megállj és csendesíti le egyszer csak feltüzelt bensőnket. Kell a tisztánlátás, ezért a kettősünk mellett újra megjelenik az én tudatunk. Mert kell a barátság, a család, a személyes fejlődés, a karrier és hasonlók. És van, amikor ezek a dolgok maximálisan kihasználják az időnket. Pontosabban a járulékos hozadékaik. Olyan ez, mint egy rémes árukapcsolás. Ezekkel a fontos elemekkel együtt érkezik a stressz, az időzavar, a kialvatlanság, vagy az olyan kommunikációs probléma, mint a vita, nézeteltérés.
A napi stressz. Az a feszültség, amit naponta magunkban hordozunk óriási gátja a párkapcsolati meghittségnek. Nagyszerű esténként otthonra lelni a társunk megnyugtató karjaiban, de ez gyakran épp csak arra elég, hogy az aznapi feszkó feloldására kerüljön. Jó esetben. Mert akinek gyermekei is vannak, az megéli azt, hogy a párját már rég elnyomja az álom, mire leteszi a porontyokat és ő is bezuhan az ágyba. Akkor hol vagyunk mi? Hol van a keringőző kettősünk? Sehol. Magányosan lötyöghetünk a párkapcsolat táncparkettjén. Persze, tudjuk, nem vagyunk magányosak, mégis elhagyatottak vagyunk egy picit. Bennünk marad valami az aznap történtekből, amit nem tudtunk levetkőzni, feloldani, kibeszélni, átéreztetni. Minket sem segít, de a kapcsolatunkat sem.
Valami több, valami más. Ilyenek a zaklatott hétköznapok, ahol jól esik az esti összebújás. És ez csak egy felületi kezelés, amely a problémát nem szünteti meg, legfeljebb a tüneteket mérsékeli. A stresszt fel kell dolgozni, ha nem akarunk megőrülni, és ehhez szükség van egy megértő társra, aki ott van, amikor szükségünk van rá. Azaz nagyjából naponta. Jó, ha van egy közös nyelvünk a napi intimitásra, amikor egy érintéssel, egy öleléssel, egy kedves kifejezéssel képesek vagyunk megnyugtatni a kedvesünket. Viszont ettől még nem feltétlen építjük mélységében a viszonyunkat. Ahhoz ennél több kell. Ahhoz valami más kell. A mindennapokból kizökkentő helyzet, idilli nyugalom, ahol kizárólag egymásra koncentrálhatunk. Meg kell teremtenünk az alkalmat az intimitásra. Amint erről Marie Clarence is elmondta; "Az intimitás a legnagyobb ajándék a világon: egymás teljességében osztozni."
Egymásba feledkezve. A feleségemmel, ahogy talán a legtöbben, igyekszünk mi is kimenteni néha magunkat a mókuskerék szorításából. Ilyenkor lepasszoljuk a gyereket a nagyszülőkhöz, és randizunk. Kimozdulunk, mozizunk, éttermezünk, sétálunk, egyéb közös programot szervezünk, és közben beszélgetünk. Bizonyára mindenkinek megvannak a bevett ilyen típusú szokásai. Azonban legutóbb valami egészen rendkívülit éltünk meg. Egy délutáni grillezést követően, a barátok távoztával, este kiültünk a teraszra és valahogy ott ragadtunk. Hosszú órákon keresztül csak beszélgettünk, ital kortyolgatás közben emlékeket idézgettünk. Alig volt másabb, mint egyébként, amikor kettesben társalgunk, valahogy mégis belefeledkeztünk az időbe. A pillanatnak és a pillanatban éltünk, és kiderült, a mai napig képesek vagyunk újat mondani egymásnak.
Megújulás. Mindig lehet
tovább feszegetni azt az ajtót, ami mögött mi rejtőzünk, és a
kitárultával, tudunk még egy kicsivel többet mutatni magunkból. Végül
hajnalig maradtunk fent és az egész éjjel különleges hatást gyakorolt
ránk. Szédületesen erős pozitív érzéseket hozott a felszínre, és
teljesen új színekkel töltötte meg az egymás iránti szeretetünket.
Felébresztette a szenvedélyt, és valóban a szerelembe esés pezsgő
érzését generálta. Egyszerre volt ismerősen régi az érzés, mint anno a
találkozásunkat követő időszakban és újszerű, mert nem egy friss
ismerkedésről szólt, hanem a behatóbb megismerésről. Teljesen
hétköznapi, mégis egészen kivételes élmény volt.
Ismét
odatalálni egymáshoz és újra megélni, hogy a párunk a legcsodásabb társ
és ember, és nem csak megszokásból kimondani, hogy "szeretlek". Nem
csupán feldobni a szokásos "milyen napod volt" kérdést a vacsora
tálalása közben, hanem komolyan érdeklődni a másik hogyléte iránt.
Kíváncsinak lenni, hallgatni, figyelni, majd megosztani magunkat. A
helyükre kerülnek a befejezetlen ügyek, megoldódnak a kételyek,
megbeszélhetők a kényesebb témák, és fellobbannak az érzelmek. Közel
kerülni és megnyílni a legszebb közös tapasztalás, az intimitás
kifejeződése. Tegyünk érte, teremtsük meg az ehhez szükséges nyugodt
külső és belső feltételeket. Ebből hosszútávon magunk is és a
párkapcsolatunk is feltöltekezhet. Ahogy azt L. Stipkovits Erika
megfogalmazta; "Tévhit, hogy a szerelemmel célba értünk. Hajlamosak
vagyunk azt hinni, hogy a szenvedélyes szerelemben megismertük a nagy
Őt, megtaláltuk másik felünket, életünk legfőbb célját, így életünk
beteljesedett. Az igazi, mély szeretetkapcsolat kialakítása viszont nem
egy pillanat műve, az intimitás, az ún. társszerelem kialakulásához
hosszabb idő kell. Márpedig csak ez jelenti (jelentheti), hogy elértük
célunkat."
Ha tetszett ez a poszt, kerülj közelebb a választottadhoz. És oszd másokkal is ezt a cikket.
Fotó: Priscilla Du Preez, Unsplash